Hanna születésének története - 2. rész

03:50 
Megszólal a fejem mellé készített telefon - K-Maro. Femme like you - Ez bizony Réka :) Külön ezt a csengőhangot állítottam be Nekik, hogy álmomból felébresztve is tudjam, helyzet van :)
Réka kissé megszeppent hangon szólt bele a telefonba, elmesélte, hogy 3 óra óta rendszertelen összehúzódásai vannak, illetve a nyákdugó is elment.

A klasszikus kérdést tette fel:: "EZ MÁR AZ??"

Boldogan (és kissé kómásan :)) járkáltam a lakásban, eszembe jutott a másfél héttel azelőtti találkozásunk, amikor végigbeszéltünk mindent, ami a szüléssel kapcsolatos.
Jó volt abban a tudatban lenni, hogy van hová csatolni a dolgokat.
Mondtam Rékának, hogy vegyen egy finom, meleg zuhanyt, és figyelje meg, mi történik. Ha elmúlnak az összehúzódások, akkor ez még nem az. Ha azonban beállnak rendszeressé, akkor hamarosan Hannát a karjai között tarthatja :)

Rendkívül izgatott voltam, de gyorsan visszabújtam aludni, ki tudja, milyen hosszú nap áll előttem, szükségem lesz az erőmre.

04:30
Újra csörög a telefonom, hát mégsem álom volt!
Réka arról számol be, hogy a zuhany jól esett, és beindult tőle a folyamat, eljött tehát a szülés napja! :)
6 percenként érkeztek a hullámok, Réka jól érezte magát, még részletesen elmesélte, mit érez, hallottam egy-két fájáson átszuszogni magát, tudtam, hogy jó helyen van otthon, javasoltam, pihenjen, szüksége lesz az erejére.
Megkérdezte, honnan fogja tudni, hogy indulni kell.
Elmondtam Neki, hogy a folyamat egyre dinamikusabb lesz, nem feltétlenül a fájások között eltelt idő fogja mutatni a vajúdás miben létét, sokkal inkább az intenzitás, az érzésvilág fog változni, de maradjunk kapcsolatban, és hívjon, amikor úgy érzi, változott valami.
Azzal visszafeküdtem én is pihenni, és álmomban már a szülőszobán jártunk :)

05:20
Nem értem a csengést, azt hittem, ébren vagyok, és a kórházban vagyunk.
Meglepődtem, amikor észleltem, hogy a fejem még a párnámra nehezedik, de hamar ocsúdni kellett, hiszen a telefon a valóságban zümmögött a fejem mellett :)
Réka azt mondja, nem tud már aludni, mászkál a lakásban, mindene össze van készítve, nem tudja, mi legyen.
Még mindig nagyon kommunikatív volt, biztattam, tegyen úgy, ahogy számára a legkényelmesebb. Azt mondta, jó otthon, Péter még alszik, ő a saját ritmusában vajúdik.
Kérdeztem, átmenjek-e, de végül úgy döntött, még jó egyedül.
Én ekkor lezuhanyoztam, (a dúlatáskám már össze volt készítve), levágtam a körmeimet, nehogy masszírozás közben véletlenül kellemetlenséget okozzak. Bekentem az arcom Anyától kapott csoda-oljommal :), és megittam egy finom teát. Úgy döntöttem, még mindig rám fér a pihenés, végül visszakuckóztam, de olyan finom, izgatott bizsergés járt át, nehezen szántam rá magam az alvásra.
Azért csak elnyomott az álom, újra a szülőszobán találtam magam....

09:00
- Azt hiszem, most valami megváltozott - nyögi Réka a telefonban. Más a hangja, távolabbról érkezik, elnyújtottabb, szűkszavúbb. El is hallgat nyomban, hallom, egy erőteljes fájás lepte meg, annyit mond csak: - Szandra, most már a könnyem is kifolyt, 4 percenként jönnek... induljunk...
A testem tettre kész, az elmém csendes volt, kiüresedett, képes a befogadásra, feltétel nélküli elfogadásra.
Felöltözöm, kapok egy útnak indító, biztató puszit, és bőröndömet magam mögött húzva kiléptem a szakadó esőbe.
Azon tűnődtem, bármilyen melankólikusnak is fest első ránézésre ez a nap, mégis szépnek látom. A természet lecserélt téli álarcát a tavasz első jeleire. Hálát adtam, hogy útnak indulhattam, boldogság áradt szét a tagjaimban.
A metrón zötykölődve két néni ült mellém, és hihetetlen, de egyikük a saját szüléstörténetét kezdte mesélni a másiknak. Nem figyeltem túlzottan, nem akartam elveszni a történetében, a kiüresedett állapotom megtartására összpontosítottam. Azért mégis mosolyognom kellett... áldott ez a nap, gondoltam.

10:10
A szülészet előtti parkolóban találkozunk Rékáékkal, Péter is izgatott mosollyal üdvözöl.
Míg kipakoltuk a szükséges táskákat a csomagtartóból, Réka egy újabb fájásba lélegzett bele, gyönyörűen csinálta!
A liftben érkezett a következő összehúzódás, figyeltem.

Becsöngettünk a szülőszoba ajtaján, és én azzal a pillanattal veszítettem el az időérzékemet.
Egy alacsony, kerek néni jelent meg előttünk, Rékának szegezve a kérdést:
- Mi a panasza?

Mind a hárman egyszerre sápadtunk le és fojtottuk el a feltörő röhögést, de Réka becsülettel felelt a kérdésre:
- Azt hiszem, szülök.

Péterrel imádkoztunk a háta mögött, hogy nehogy ez a nő legyen a szülésznő...
A néni kedélyesen közölte, hogy remek, akkor szól a szülésznőnek.
Fohászunk célba találta, Hála az Égnek!
:)

Levettük a cipőt, kabátot, már-már fullasztó meleg volt odabent.
Közben megérkezett egy tünemény nő, és elvitte Rékát a vizsgálóba.

Péterrel kettesben maradtunk az előtérben, és beszélgetni kezdtem Vele.
Megkérdeztem, mi a terve aznapra.
Mondta, hogy már nem megy be az  iskolába, hazamegy, és ha lehet, akkor szóljak neki, amikor bejöhet.

Ahogy az az előző bejegyzésben már elmeséltem, Péter erősen idegenkedett a kórházi környezettől, végig arról volt szó, hogy nem fog bejönni a szülőszobára, nem is készült semmilyen módon a szülésre, korán tisztázták ezt a dolgot.
Most azonban úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban a dolgot.
Rákérdeztem, hogy mi van a fejében, ami miatt úgy döntött, ő itt most kilép a történetből.
Azt mondta, nem tudja pontosan, de ódzkodik ettől az egész helyzettől.
Megkérdeztem, vajon félelmetesnek találta-e azt, amit otthon látott a feleségén?
Nemmel válaszolt.
Remek! Erre a szálra lehet építeni!

Elmondtam Neki, hogy pont ugyanaz fog történni itt bent még órákon keresztül, mint eddig, csak most már itt leszek velük én is, a szülésznő is, és segítünk, bármire szükségük van. Ha van kedve, jöjjön be, nézze meg a szobát, legyen még egy kicsit velünk, ha nem siet sehová.
Egymásra mosolyogtunk, ennyiben maradtunk.

Réka eközben a szülésznő kíséretében kilépett a vizsgálóból, aki rám nézett, kedvesen elmosolyodott, kezet nyújtott, s lévén, még nem találkoztunk ezelőtt, bemutatkozott.
Olyan jól esett ez a gesztus!
Tudjátok, hogy gyakran teszik fel a kérdést, hogy fér meg egymás mellett dúla és szülésznő, de ezzel a nyitánnyal tudtam, partneri kapcsolat elébe nézünk. Egyre boldogabb voltam.

Kiderült, hogy Réka méhszája már 3 cm-re nyitva van, hurrá! :)

A szülésznő (Gottfried Anikó) feltette a nagy kérdést: van-e preferencia szülőszobát illetően?
Réka rám pillantott, majd kimondta: nagyon örülne az alternatív szobának.
Anikó szája szélén egy pillanatig huncut mosoly ült, majd közölte, hogy szerencsénk van, mert éppen szabad a szoba.
Hip-hip-hurrá!!!!! :))




 

Hanna születésének története - 1. rész

Egy - csodás - szülés története sosem a szülőszobán kezdődik, és a hatása is sokkal tovább elér.

Ez a történet is legalább 9 hónapra nyúlik vissza - illetve annál még-még-még sokkal messzebbre :)
Az a megtiszteltetés ért, hogy Hanna anyukája, Réka, a férjén kívül engem avatott be először a nagy izgalomba.
Réka egy szép csütörtöki napon tesztelt először pozitívat, és a következő héten kedden találkoztunk is.

Biztosan tudta, hogy informálódni, készülni szeretne, de nem akart egyedül elindulni a vakvilágban, vagy az Internet zűrös forgatagában, konkrét kérdései voltak, hiteles, személyes válaszokat keresett.
A helyzet ideális volt, sok időnk volt még a szülésig,  számos dolog megbeszélésére volt még lehetőségünk.

Hamar kiderült, hogy Rékáék több, mint 2 évet vártak a babájukra, és éppen feladták a várakozást, amikor Hanna úgy döntött, beköltözik a pocakba. Klasszikus példája annak, amikor azt mondjuk: "engedd el, és megkapod!" :) Az elejétől fogva szerettem a hozzáállásukat, a történetüket :)

Szóval hónapról hónapra találkoztunk, és az aktualitásokon kívül mindig szem előtt tartottuk azokat a gondolatokat, amik közvetlenül a szüléshez kapcsolódnak.
Közben azért esett szó gyerekkorról, párkapcsolatról, szülői mintákról, hétköznapokról, diétáról, szoptatásról, hordozásról, orvosról, kórházról, stb... stb...

Az elejétől fogva biztos volt, hogy Réka férje, Péter nem szeretne ott lenni a szülőszobán. Félt a kórházi környezettől, a szülést nagyon ijesztőnek képzelte el, sok vérrel, pánikkal. Réka ezt elfogadta, úgy érezte, ebben az esetben elég lesz, ha én ott leszek mellette.

Az apparátus először úgy festett, hogy: Margit kórház, Sztanyik doktor úr, ügyeletes szülésznő és jómagam.

Az elején jónak is tűnt ez a felállás, aztán Réka azt vette észre, hogy erősen szorong akkor, amikor az orvosával találkoznia kell, nagyon magasra szalad fel a vérnyomása, utána napokig nyugtalan, stb. stb.
A férje is, én is támogattuk abban, hogy ha váltani szeretne, akkor bátran tegye meg, a legfontosabb az, hogy ő biztonságban érezze magát.
Egy darabig ennek a választásnak a szabadságában lebegtünk, várva valami jelre, ami megerősíti Rékát a menésben avagy a maradásban.

A 33. héten aztán megérkezett a Jel.
Szó volt róla, hogy elkísérem Rékát az orvosához, hogy én is megismerkedjek vele a szülés előtt - hogy ott már ismerősökként üdvözölhessük egymást.
Sajnos arra az alkalomra nem tudtam elmenni, és amikor Réka késő este zaklatott hangon felhívott, azonnal tudtam, hogy valami nem stimmelt.
Réka tökéletes UH eredményekkel érkezett a konzultációra, az orvos mégis nekiszegezte a kérdést: "Hanyas lába van és milyen magasnak tetszik lenni a kismama?" ?!??!!!!???!??!?!

A 35-ös lábméretet túl kicsinek találta, így közölte, hogy ehhez képest túl nagy a baba, sajnos Anyuka nem fogja tudni megszülni, így javasolná a mihamarabbi császármetszésre való előjegyzést, lehetőleg köbö a jövő hétre (34. hét...). Ja, mellékesen ő utána 3 hétre síelni indul... Csókolom.

Réka még akkor éjjel eldöntötte, hogy otthagy csapot, papot, számára ez nem biztonság.

Izzottak az e-mailek, kommentek, mert én persze megkérdeztem a nálam tapasztalatabbakat, hogy mit gondolnak a lábméret kontra szülésről, az orvosról, a helyzetről.
Mindenki mellettünk állt. Még a védőnő is! Nagyon sokat tett hozzá ő is a történethez (nagy puszi neki ezúttal is :))
Jól esett ez a nagy támogatás, erősek voltunk.

Azt hiszem, egy hét kellett minden körülmény elrendezéséhez.
Hosszú beszélgetések után, minden lehetőségen átrágva magunkat megszületett Réka új terve:
Szt. István kórház, Boros Judit doktor nő, ügyeletes szülésznő, és jómagam még - mindig benn voltam a pixisben :)

A doktor nővel való első találkozásra én is elmentem, Réka úgy érezte, biztosabb a dolgában, ha én is mellette vagyok, pluszban még mindig fontosnak tartottam, hogy a szülőszobán ne vadidegenként nézzünk egymásra az orvossal.
Jól sikerült a találkozó, Réka nagyon boldog volt.
Minden félelme elpárolgott.
Ettől én is nagyon boldog lettem! :)

A szülés előtt még egy alkalommal találkozunk. Addig elrendezett mindent, elbúcsúzott az előző kórháztól, átvitte a píprjait a Szt. Istvánba, megismerte az ottani körülményeket, megszerette az új tervét.

Az, hogy hogy lett ebből egy tökéletesen harmonikus, apás szülés, az már a következő bejegyzés története :)
Azonban azt szeretném kihangsúlyozni Rékáék történetéből, hogy mindig érdemes hallgatni a megérzésekre, és soha nem késő változtatni. Réka döntése mindent a legjobb mederbe terelt.
Tudom, hogy sok mama egy hasonló helyzetben fél váltani, de nem éri meg hallgatni erre a félelemre. Az anya saját biztonsága a legfontosabb, és maximálisan megéri felvállalni ezt a konfliktus egy olyan szülésélmény érdekében, amit Rékáék az élettől kaptak.

És hogy egy kicsit hazabeszéljek, hogy mire jó a dúla (azon a sok dolgon kívül, amit már korábban meséltem :)), erre például.
Hogy egy ilyen nagy döntésben teljes tudásával, a többi dúla tapasztalatával, éles szemével és eszével, nyitottságával és erejével ott álljon az anya (és persze az apa) mellett, mögött háttérként. Informál, megtart, támogat. Azt hiszem, kulcsfontosságú jelentősége van ennek a döntésnek Hanna baba születésének történetében.

Bátorítok tehát mindenkit arra, hogy informálódjon, keresse a lehetőségeit, és találja meg az optimális helyét, ahol úgy tudja világra hozni gyermekét, ahogy számára az a legbiztonságosabb.
Ha pedig ehhez segítségre van szüksége, itt vagyunk. :)

Vendégbabák

Elárulom Nektek, hogy rettentően izgatott vagyok, 2013.02.11-én, hétfőn ugyanis elindul a Vendégbabák csoport!
Mit jelent ez pontosan?
Gyászfeldolgozó csoportról van szó, ahol a perinatális veszteségek fájdalmát hordozó emberek kapnak segítséget. Olyan nők és férfiak, akik magzatukat, vagy kisbabájukat veszítették el ilyen-olyan módon, akár a várandósság alatt, akár a szülés során, vagy egy kicsit később.
Meséltem már erről bővebben? Ha jól emlékszem, akkor néhány szóval említettem már, illetve a facebook-on osztottam meg a lehetőséget. (Ezúton is köszönjük a sok megosztást, jó helyekre jutott el az információ!)

Ebben a bejegyzésben már meséltem Nektek a dossziéról, amit a halálunk esetére érdemes összeállítani, illetve egyáltalán arról, hogy mi a személyes viszonyom a halállal.
Akkor még nem tudtam, hogy mennyire magával fog ragadni a témakör.
Azóta megérett bennem: Igen, én szeretnék ezzel foglalkozni! Szeretnék olyan anyáknak, apáknak, családoknak segíteni, akiknek az élet veszteséget mért, és tudásommal, odafordulásommal, szeretetemmel a támasz lehetőségét nyújtani nekik.
A csoport ugyanis arról szól, hogy a sorstársak egymást megtartva, kéz a kézben segítik egymást. Mi, mint "vezetők", (laikus segítők) az irányt mutatjuk meg, és a kereteket biztosítjuk, a lépéseket nekik kell megtenni.

Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy számomra igen kedves dúlatársammal együtt vállalhatom a csoportvezetést. Pintér Ilonával együtt végeztük el a dúlaképzést, és azt hiszem, hogy mi képviseltük a két végpontot a csoportban. Ő volt a legidősebb, én pedig a legfiatalabb az akkori évfolyamban. Az első pillanattól fogva nagyon szerettem őt. Ilona nekem megtestesíti az ősi, archetipikus Anya figurát: tudást, bölcsességet, biztonságot, erőt sugároz és megtart. (ezek mellett még vigyáz is rám :))
Szóval Ő kért meg engem, hogy legyek társa ebben a szép feladatban, és februárban indítsuk el a csoportot.
Már az első pillanattól fogva azt éreztem, hogy itt van a helyem. Izgalommal, kíváncsisággal vagyok telve, és nagyon érdekes, hogy egyáltalán nem félek. Többen is megkérdezték tőlem, hogy hogy érzem, lesz-e elég erőm cipelni a sok nehéz történetet? Úgy gondolom, hogy az elmúlt időben nagyon sokat tanultam, fejlődtem, erősödtem, és megérettem a feladatra. Természetesen nagyon izgatott vagyok, de ez jó izgalom. Várakozás, készülődés, odagondolás...

A csoportba való jelentkezés úgy működik, hogy azok a nők és/vagy férfiak, akik szeretnének ide járni, azok megkeresnek minket (e-mail-en, telefonon), és mi felvesszük velük a kapcsolatot.
Még az indulás előtt szervezünk egy személyes találkozót. Akkor megbeszéljük a részleteket, röviden megosztják velünk a gyászolók a történetüket, és a végén a benyomások, információk alapján lehetőség van eldönteni: ezt keresték-e.
Az első 3 alkalom egyébként nyitott, akkor lehet még becsatlakozni, illetve meggondolni magát az illetőknek, ha valami miatt úgy alakul :), utána bezárjuk a kapukat, és akik letették a voksot a csoport mellett, azok összesen 10 alkalommal fognak találkozni - júniusban ér véget a közös munka.

Van olyan, hogy a szülőpár együtt érkezik a csoportba - nagy szeretettel várjuk tehát a férfiakat is! - és persze van úgy, hogy a nők egyedül érkeznek, azt mesélve, hogy a párjuk "tipikus férfi", ő egyedül, belül dolgozza fel a fájdalmát.
Így is, úgy is rendben van a történet, a lehetőség mindenki számára nyitott, adott.

Kérdezték már tőlünk, hogy vajon az ő gyászuk nem túl "kicsi"-e a csoporthoz, tudván, hogy vannak nagyon nehéz történetek.
Tudnotok kell, hogy a csoport egy csodálatos megtartó kör, ahol a tagok nem minősítenek, nem ítélnek, nem címkéznek. A gyász mindenkinek épp ugyanolyan fájdalmas, mindegy, hogy objektíve mekkorának tűnik. Ezt nem lehet így mérlegelni. Mindenkinek fel kell dolgozni a sajátját, nem hasonlítgatják össze egymásét.
Mivel a titoktartás minden tagot köt, így a bizalom nagyon gyorsan kiépül, elmélyül. Biztonságos a terep, beleférnek a legmélyebb érzések, a legfájóbb érzések kifejezése. A történetek és a hozzá kapcsolódó érzések a találkozások során egyre részletesebben bontakoznak ki egymás szeme előtt. Ez egy nagyon erős sorsközösség kialakulásához vezet, aminek hihetetlen felszabadító ereje van.

Szóval most ott tart a folyamat, hogy találkozunk a gyászolókkal, megbeszéljük a legfontosabb dolgokat, és testileg, lelkileg készülünk a hétfői indulásra.
Még van néhány hely a csoportban, így ha van olyan ember a környezetetekben, akinek tudjátok, hogy jól jönne az ilyesfajta segítség, bátran továbbítsátok nekik a lehetőséget.
Nagyon érdekes, hogy szinte minden baráti társaságban tudunk olyan történetről, ahol valamelyik félnek volt már vesztesége, de általában tabuként kezeli a környezet, vagy elbagatellizálja az egészet, olyan kliséket adnak a gyászolóknak, mint "ennek így kellett lennie", "az élet megy tovább", vagy ehhez hasonlók, amivel kiválóan elúsznak a történet felett, azonban az érintett személynek a lelkében ott ég tovább a fel nem dolgozott gyász... talán most jött el az ideje annak, hogy begyógyítsa ezeket a sajgó sebeket, még akkor is, ha nem mai a veszteség. Egy rég eltemetett, fel nem dolgozott fájdalom ugyanúgy hatással van a jelen érzésekre, félelmekre, szorongásokra, mint a frissek... úgy hívjuk ez a dúlakörben, hogy búvó patak.

A csoport egyébként kéthetente hétfőn találkozik, este 6 órás kezdéssel, a Margit híd lábánál, a Pozsonyi úton. A csoportban való részvétel: INGYENES.

Gyászcsoport, Sasok, Baleset - avagy az elmúlt néhány hét történése írásban

Ahogy Kocka Gergő mondta volt, "Elnézést, hogy sokáig semmit sem raktam ki az oldalra, de én sem egy japán relax kertben voltam. :D"

Számos teendő kötötte le a figyelmemet, a napok meg csak szaladnak, szaladnak, csak győzzem kapkodni a fejem, na meg az ujjaimat, hogy írjak is időnként. Néhány bejegyzés már itt tornyosul befejezetlenül, publikálásra várva, de csak eljön az a pillanat is, amikor ezek megtörténnek! 

Mikkel foglalatoskodom mostanság? 

Először is nagyon készülök szívemmel, lelkemmel a következő szüléskísérésemre, aminek az időpontja 2013.03.01-re lett kitűzve, kislányt várunk, és nagy munkában vagyunk, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk érkezéséhez.

Azután gyászcsoport indítására is készülünk, amivel kapcsolatosan egy külön poszt készül :) Addig is ha ismertek olyan családot, akik perinatális veszteségük fájdalmát hordozgatják, és jól jönne számukra a támogatás, akkor juttassátok el hozzájuk a csoport lehetőségét, az ide vonatkozó információkat pedig itt találjátok meg. 

Emellett némi inspiráció után úgy döntöttem, hogy bemozdítom az eddig szunnyadóban lévő tudásomat, és elkezdek végre stylistkodni :) Már az első gardróbrendezés meg is történt, hála az alany szuper ruháinak, nyitottságának, vállalkozó kedvének, és a tudatalattimban elpihenő tehetségemnek, nagyon jó variációkra bukkantunk az eddig meguntnak hitt, kihasználatlan textilek közt :) 

Szóval hogy végre egységesítsem a dolgaimat, rászántam magam, és névjegykártyát is csináltatok (ilyenkor már magam sem értem, hogy ezt eddig miért nem tettem meg...), jövő hétre el is készülnek a szépségek (mind a 3 terület külön kártyát kap, egységes arculattal, eltérő design-nal :)). 

Már csak a tolongó tömeg maradt, akik mind tőlem várnak szuper együtt töltött órákat :) Állok elébe, nagy örömmel :) 

Azért a sok-sok gondolkodás mellett persze itt van a család(om:)), a barátok, a borok és a tánc is, de azért akad még befejezetlen képzés az életemben :) 

Szeptemberben kezdtem el a SASOK-at, ami olyan szuggesztiós technikákkal ismerteti meg a résztvevőket, amelyek a szomatikus gyógyítás mindennapjaiba beépíthetőek. A SASOK név a "Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés" kezdőbetűiből adódik. Azért mégsem véletlen a végeredmény, hiszen a végzett "SASOK" olyan szemlélettel dolgoznak tovább a praxisukban, amelyre bátran kijelenthetjük, hogy olyan érzékeny, kifinomult, és éles, akár a sasoké. Oké? :) 

No, de hogy kikeveredjek a gondolatmenetemből, azt szerettem volna elmesélni Nektek, hogy ezen a héten, a sikeres (! :)) szóbeli vizsga után ezt is elintézettnek tekinthetem az életemben. Péntekig kellett leadnunk az írásbeli dolgozatunkat, aminek egyik részében egy nagyon személyes élményünket elemeztem, méghozzá egy elég ijesztő esetet, ugyanis 2 hete balesetünk volt R-rel, csupa izgalmas részlettel tarkítva. 

Varga Kata értékelte az írásomat, és nagyon pozitív visszajelzést kaptam Tőle, azzal a felkéréssel, hogy publikálhassa a SASOK oldalán is, így bátorkodom megmutatni Nektek, okulva belőle, több szinten. 

Fogadjátok kérlek szeretettel :) 

Balesetünk elemzése SASilag

2013.01.11-én a férjemmel kettesben Zalaegerszeg felé tartottunk az autópályán, amikor a belső sávban előttünk termett egy kivilágítatlan, forgalommal szembe fordult autó.

A férjem az utolsó pillanatban félrekapta a kormányt, de az autónk bal felét elkapta a másik jármű, így a bal oldai visszapillantó tükör bevágott az utastérbe, magával hozva a milliónyi üvegszilánkot a szemünkbe, szánkba, ruhánkba, a tükör nekivágódott a combomnak, de mindeközben sikerült az autót az úton tartva a leállósávba navigálni.

Mivel én éppen a kezemben lévő telefont nézegettem a csattanás pillanatában, így én már csak a fájdalmat észleltem a lábamon, hangokat, illetve a szilánkok karcolását a bőrömön, számon, mindenfelé….

Azonnal az “vágott” az agyamba, hogy ha ez balról jött, akkor vajon a férjem milyen állapotban van...

Hála Istennek Ő is jól volt, kisebb karcolásokkal megúszta a történetet.

Csekkoltuk egymást: mindenki rendben volt, ő gyorsan kiszállt megnézni, hogy a másik autó utasa életben van-e, stb.

Én felhívtam az anyukámat, ugyanis az ütközés pillanatában éppen vonalban voltunk az egyik testvéremmel, aki online hallgatta végig a csattanást, és a kiabálásunkat, aztán letettük a telefont, és tudtam, hogy izgulnak a túloldalon, értesítenem kell őket arról, hogy minden rendben van velünk.

Azt csak a következő napon tudtam meg, hogy a telefonbeszélgetés során pont olyan volt a hangom, a gondolatvezetésem, mint 3 évesen…. Akkor értettem meg, hogy mindent a módosult tudatállapotomon keresztül érzékeltem.

Akkor jött az ötlet, hogy ennek az estének az élményét fogom felhasználni a dolgozatomba. Sok “protokoll” személlyel találkoztunk akkor, és rengeteg szuggesztió ért minket, azt előrebocsátom, hogy vajmi kevés volt ezek közül a pozitív – ha egyáltalán volt pozitív mind közül.

Az események tehát sorrendben:

Miután a férjem ellenőrizte, hogy a másik autóban sincsen komoly sérült, visszajött hozzám, én is kiszálltam az autóból. Még reszkettem, kívülről hallottam a saját hangomat, jó lett volna, ha valaki megnyugtat.  Egy férfi jelent meg mellettünk. Afelől érdeklődött, hogy tudjuk-e már, hogy hogyan fogjuk elszállítani az autót, mert hogy itt nem maradhat, mellesleg jól vagyunk-e…

Azonnal letegezett bennünket, azonban nem mutatkozott be, nekem fogalmam sem volt arról, hogy kihez van “szerencsénk”. Meg is kérdeztem, hogy ő rendőr-e, mire kiderült, hogy ő az autómentős, aki érdekes módon hamarabb ért oda a helyszínre, mint a mentőautó, vagy a rendőrök.

Az ijedtségből azonnal át kellett (volna) kapcsolni problémamegoldó üzemmódba, ugyanis elkezdett a viteli árakról beszélni, meg biztosítóról, számláról… - Ez azt az érzést keltette bennem –bennünk-, mintha a futószalagon pergő intézkedésekkel nekünk ugyanúgy tisztában kellene lennünk, mint azoknak a személyeknek, akik nap mint nap munkatársai egy segítő team-nek. A kiszolgáltatottság élményét fokozta az autómentős hozzállása. Kisgyereknek éreztem magam, akinek felnőttesen kell viselkedni, mert a környezet úgy kívánja meg. Érdekes, hogy a módosult tudatállapot egy gyerekkori állapotba repített vissza, és a későbbi szuggesztiók is mind ezt a megélést erősítették.

Ezután otthagytuk őt, mert megérkeztek a rendőrök és a mentők is, így odamentük azokhoz a kocsikhoz (eközben telefonon kértünk segítséget egy barátunktól, hogy nézzen másik trailert az Interneten, össze tudjuk hasonlítani az áraikat.)

A rendőr is azonnal letegezett bennünket, elmondta a titulusát, és a kollegájának a beosztását is, de a nevüket nekik sem tudtuk meg.

Elkérte a papírjainkat, megkérdezte, hogy megsérültünk-e, és biztosított afelől, hogy személyesen fogja visszaadni nekünk az iratokat. Továbbá megkérdezte tőlem, hogy láttam-e valamit a balesetből, amit aztán egy meghallgatáson értékelni tudnának. Én elmondtam, hogy az ütközés pillanatában én éppen a telefonommal voltam elfoglalva, így nem láttam semmit sem.

Majd eltűnt a papírokkal. – Ekkor még mindig azt éreztem, hogy a fejem fölött zajlanak az események. Nem tudtam senkiről, hogy kicsoda (a rendőri rangok számomra nem jelentettek semmit), nem tudtam, hogy meddig fogunk ott maradni, mire kell számítanunk, nem volt egy olyan személy sem, akiről biztosan tudtam volna, hogy bizalommal fordulhatok hozzá, ha bármire szükségem lenne.  A férjem lehetett volna ez az ember, ha nem az ő vállát nyomja az összes praktikus ügyintézés súlya. Így Neki akkor nem volt érkezése a lelki rezdülésekre hangolódni.

A rendőr után egy mentős szólított meg minket. A férjemmel álltunk egymás mellett, nekem vérzett az orrom, a páromnak pedig tele volt a szeme és a szája üvegszilánkokkal. A mentős sem mutatkozott be, de megkérdezte, hogy hogy vagyunk, van-e valami panaszunk. Én elmondtam, hogy az orrom vérezget, de azon kívül semmi komoly. A férjem viszont megkérte őt arra, hogy mossa ki a szemét és a száját, mert nagyon szúrja őt a sok szilánk. Erre a mentős azt válaszolta, hogy nincs víz a mentőautón (a történethez hozzátartozik, hogy a férjem orvos, évekkel ezelőtt ő maga is mentőorvosként dolgozott). Megrökönyödtem… Elképzeltem, hogy elindulnak helyszínelni a mentőállomásról, “felkészülve” vérre, sebekre, bármire, és nincs egy dl folyadék az autón… Remegett a lábam, azt éreztem, hogy nem csak lelkileg nem számíthatok senkire, de fizikailag is cserben hagytak bennünket. A férjem persze nem hagyta annyiban, megkérte az orvost, hogy akkor használjon fiziológiás sóoldatot. Erre az a válasz érkezett, hogy “Most ezért törjünk fel egyet?”. Nem hittem a fülemnek. A párom ekkor már cinikus volt, közölte, hogy természetesen nem kell emiatt, majd 4 óra múlva otthon kimossa magának, mit neki egy kis üveg a szemében…

Az érzelmi kiszolgáltatottságon túl most már szembetaláltuk magunkat a fizikai cserben hagyottsággal is. Azt hiszem ez sem segített kijönni a megváltozott állapotomból. Még mindig a gyerekkor labirintusában bolyongtam, ahol csak a felnőttek lábát látom, és nem tudom mit kell tennem ahhoz, hogy segítséget kapjak.

Eközben bent a mentőautóban ott állt a másik autó sofőre – aki a balesetet okozta, mint ott megtudtam -, és mindenféle felvezetés (köszönés, bemutatkozás, érdeklődés…) nélkül közölte, hogy tulajdonképpen mi vagyunk a hibásak az ütközésért, mert miután ő megpördült a szalagkorlátnál, kiszállt a kocsiból, és a telefonjával (!) világított, körözött, hogy észrevegyék őt. Nekünk pedig észre kellett volna venni őt. Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak… egy szürreális álomban éreztem magam…

A mentős végül foghegyről odavetette, hogy nincs a kocsin fiz-só… ennyivel elintézettnek tekintette a történetet.

Lassan azt éreztem, hogy maga alá temet a történet, de bíztam benne, lassan csak vége lesz! Attól még messze voltunk…

Nyakunkban megint az autómentős lihegett, győzködött, alkudozott, majd mint egy mellékesen megjegyezte, hogy nem lesz szükségünk számlára – így olcsóbban megússzuk -, hiszen a biztosító úgyis azt fogja kihozni a történetből, hogy mind a ketten hibásak voltunk, így nem kell fizetnie egy fillért sem.

Újabb pofon… A jövőkép is azt sugallta, hogy egyedül maradtunk, mint áldozatok. Így a jövőbe tekintés sem adott biztonságos kapaszkodót, maradtam a kialakult tudatállapotban, miközben sután álltam az autópálya hideg, zúgó szelében.

Ezután a rendőrtől megkérdeztük, hogy van-e igazság abban, amit az autómentős mondott a biztosítóval kapcsolatban.

Azt mondta, igen, mert lehet, hogy azt fogják mondani, hogy nekünk olyan sebességgel kellett volna haladnunk, hogy egy elénk kerülő tárgyat ki tudjunk kerülni.

Már bele sem megyek, mennyire kiborultam ezektől a szavaktól.

Kaptunk még néhány izgalmas mondatot (pl. az autómentőtől, akit végül visszautasítottunk, mert hozzá képest féláron találtunk másikat, vagy a büféstől, akinél ücsörögve megvártuk a trailert), de ezekre jószerivel nem is emlékszem, annyira kikapcsoltam már a helyzetben.

Hajnali ¾ 1re értünk haza, hulla fáradtan, mégis, napokig képtelen voltam aludni.

Bennemaradtam egyfajta készenléti állapotban, módosult tudatállapotban, ha úgy tetszik, amiből elfelejtettek felébreszteni, szólni, hogy hahó, már vége, minden rendben van!

Azóta 2 hét telt el, és álmaimban visszatér az élmény, és soha nem siet senki a segítségemre.

Holnap újra hosszabb útra kell mennünk, de most nem a férjem fog vezetni, mégis érzem, hogy nyomja a mellkasomat a szorongás, vajon minden rendben lesz-e.

Összegzés, kiegészítés

Hosszú napokon keresztül próbáltam leírni pontosan, mik történtek. Az este vége mindig a homályba vész. Már csak benyomások, kósza mondatok kavarognak a fejemben, végleg kikapcsoltam addigra.

Ebben a dolgozatban szándékosan hangsúlyozom ki az érzelmi rezdüléseket, mert ez a kiélezett, felfokozott állapot jellemző minden hasonló helyzetre: betegként, műtét körül, szülés közben, gyász során, baleset után… Sorolhatnám. Segítőként megtapasztalhattam, hogy milyen “jelképes” dolgok, mint köszönés, kézfogás, bemutatkozás, tájékoztatás, néhány jó kérdés mekkora jelentőséggel bír.

Még nem tudok érezelmek nélkül a baleset estéjére gondolni, még ha pontosan tudom, hogy nagyon olcsón megúsztuk azt a napot (na, nem anyagi értelemben, az autónktól nagy valószínűséggel könnyes búcsút kell vennünk). Ugyanis erősen kiérzékenyültem a látszólag bagatel események iránt. Most már határozottan tudom, hogy a megszokottól eltérő, ijesztő, vagy idegen helyzetben hogyan működ(het)nek az emberek. Komolyan tudom venni ezeket, és sokkal nyitottabb szívvel benne lenni segítőként, tudatosabban használva azt a sok-sok jó mondatot, amit a képzés során kaptam.

Hálás köszönetem érte. 

Anyák, Apák, Dúlák a szülőszobán - Avagy Zsombus 6. születésnapja :)

Sok kedvenc napom van az évben, és a mai még ezek közül is kiemelkedik.
Hogy miért?
Zsom-bomnak ugyanis születésnapja van :) Ma lett a kis drága 6 esztendős!

Könnyek szöknek a szemembe, ha erre gondolok. Mindazon túl, hogy ha rágondolok, akkor egy kópé kis lovag képe jelenik meg előttem - és csak úgy, mint az összes testvéremre, végtelenül büszke lehetek rá - hanem vele együtt többen is megszülettünk ott a szegedi kórházban, és ez nem kis együttállás.

Született egy Zsombi-Anyuka :) Egy olyan Anya, aki minden addigi tapasztalatát felhasználva meg merte nyitni szívét, és tökéletesedett minden. Hiszek abban, hogy ha egy családban valami gyógyul, akkor az hetedíziglen hat. Már most azt látom, hogy az, amit Zsombi csupán a megszületésével indikált,  hatással van - röpke 6 év alatt- már az én kapcsolatomra is Anyával. Ez nem kis dolog :) De nem csak mi gyógyultunk ám!

Született azon a napon ugyanis egy Zsombi-Apuka is! :) Egy férfi, aki addig számos félelemmel, bizonytalansággal kellett, hogy megélje a többi gyerekével ezt a minőségét, itt valami megváltozott. (a szüléstörténetet az ő szemszögéből itt olvashatjátok újra) A lelke megérkezett a saját kompetenciájába, és akkora változások indultak meg, amekkorákat senki nem is remélt. Tart ez a folyamat a mai napig, és mint tudjuk, a lélek szárba szökkenése nem egyik napról a másikra történik, azért 6 év távlatából már biztosan láthatjuk: friss, zöld vessző kapaszkodik az Ég felé, s rajta tiszta, érintetlen bimbók sarjadnak, csodálatos virág összhatását sejtetve...


És mivel a blogot én írom, így mégiscsak magamról tudok a legtöbbet beszámolni, mi is történt ott, és azóta :)
A szegedi kórház szülőszobáján beavatottá váltam. Kislányként misztériumnak a részese lettem, így egy részem azon az éjszakán felnőtt.
A szüléstörténetet olvashattátok már korábban (ha mégsem, itt megtehetitek). Sok-sok érzés, élmény kötődik ahhoz a naphoz, és számomra is hihetetlen, de néhány héttel ezelőtt új megvilágításból is ráláthattam az akkori szerepemre.
Anyával újra a szüléséről beszélgettünk, és azt kérdezte tőlem, hogy nem bánom-e, hogy akkor, amikor a kitolásnál bejött az orvos, akkor nekem ki kellett mennem, és nem láttam azt, ahogy Zsombi kibújik.
Meredtem csak magam elé... ez eddig soha nem jutott eszembe...
Mindig csak arra emlékszem, hogy rettenetesen jól akartam csinálni, amit egyáltalán csinálhattam... Vigyázni akartam Anyura, és persze a picire, nem akartam láb alatt lenni, meg úgy egyáltalán.. fel sem merült bennem, hogy ha az orvos azt mondja, hogy legyek kedves kifáradni, akkor azt én megvétózhatnám.
Anyu erre azt mondta, hogy de Őt egyáltalán nem zavarta volna, ha bent maradok.
Azt kérdezte, miért nem álltam meg az ajtóban, hogy végignézhessem....
Meg kell mondanom Nektek őszintén, hogy fogalmam sincs... Az orvos azt mondta, menjek... azt éreztem, mennem kell...
Kint álltam a folyosón, és hallottam, amikor Zsombi felsírt, és éreztem, hogy sírni volna kedvem, de nem bírtam. Minden izmom készenlétben volt, nem voltam képes érzelmileg igazán megérintődni. Amint csak lehetett, tepertem vissza a szülőszobába, ahol már ott voltak mindannyian, és amikor Zsombit elvitték mérni, fürdetni, stb., akkor velük tartottam, semmiről sem akartam lemaradni.
Emlékszem, az a hely, ahol ezeket a szertartásokat végezték, nagyon kórház volt. Randa zöld csempe, rideg neon fények, csúnya, fém csap, ami alá betették azt a picike emberkét szenvtelenül lemosdatni. Nem féltem, de készenlétben volt minden zsigerem.

Ahogy utólag visszagondoltam az akkori érzésekre, egyszeriben tarkón vágott a felismerés...
Mi történt ugyanis?
Én, mint szerető, totálisan hozzá nem értő hozzátartozó abszolút felkészületlenül álltam ott, a számomra tökélesetesen idegen terepen, és bár nagyon szerettem volna egyszerűen csak szeretni Őket, magával ragadott a készenlét ereje, hogy nem, nem vonódok be érzelmileg, amit az orvos mond, az úgy van (teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy én, vagy a szülő nő mit szeretne...), és bár meglehetősen nagy hatást tett rám az élmény, mégis azt érzem, hogy ott képtelen voltam érzelmileg beleengedődni az életadás csodájába. Mindinkább a lesben állás érzése volt bennem...

Oké, nem gond, végül is nem is nekem kellett igazából érzelmileg megérintődnöm, hiszen az a szülők dolga elsősorban, de azért tovább pörgött bennem a gondolat...

Ha én, mint érzékeny nő, (és ott, mint biztonságban lévő gyermek, hiszen nem én voltam felelősséggel a szülő nő, és a születendő baba iránt) nem tudtam túllépni a miliő adta korlátokon,  akkor mit várunk a papáktól a szülőszobán?
Ott állnak egy totálisan ismeretlen terepen, egy idegen környezetben, egy hierarchikus közegben, meg akarják menteni az asszonyaikat, meg akarnak felelni az orvosnak, a szülésznőnek, bármit is mondanak, az úgy szent, hiszen ők vannak otthon. 
Hogyan is várhatjuk ilyen körülmények mellett azt, hogy a papa is bevonódjon az érzelmi történésekbe, hiszen őrá teljesen más erők hatnak. Egyrészt nincs neki hiper-szuper hormonfelszabadulás a szülés során, mint a mamának, másrészt a saját félelmeivel is meg kell küzdeni, meg kell felelni az eü személyzet elvárásainak, helyt kell állni, mint bátor férfi, mint potenciális megmentő.

Így akkor, amikor azt kérdezik, hogy hol van a helye egy dúlának a szülőszobán egy papás szülés mellett, akkor remélem, hogy nem kell sokat magyaráznom ezek tükrében.
A papa ne egy magyar-magyar tolmács legyen a mama és a személyzet között. Ne neki kelljen a racionális eszével toppon lenni, és kockázatot elemezni, és megfeszült izmokkal bevetésre készen állni.
A dúla, mint egy jó búra :) ( nem is olyan vicces :) az egyik orvos így hívta a dúlákat, de nem szimbolikusan, hanem egészen konkrétan :)) buborékot hoz létre a kis család köré, amiben semmi, de semmi más feladatuk nincsen, mint egymással lenni, egymásra hangolódni, szeretetben, szerelemben, csodában lenni.
Minden mást a dúlára lehet hagyni, plusz kérdezni is lehet tőle, és törődést, szeretetet kapni tőle. Nem csak a születendő babának, hanem a születendő mamának, és papának is!

Nagyon félve megkockáztatom a kérdést... vajon van-e szerepe annak, hogy Zsombi-Apuka azért pont itt érkezett bele a szerepébe, mert nem egyedül volt ott segítőként... még ha nem is egy tudatos dúla voltam ott, mégis...
Talán ennyit számított a jelenlétem már akkor is?
Akkor mit tud varázsolni egy olyan segítő, akinek kimondva, tudatosan is ez a szerepvállalása?

Nagyon boldog lennék, ha minél több papa ajándékozná meg az asszonyát azzal, hogy ő maga ott semmi másra nem figyel, mint saját magukra. Úgy, ahogy az a fogantatásnál is történt.

A többit nyugodtan hagyják a dúlákra.
Ezért vagyunk.

Isten éltessen sokáig minden családot, de ma leginkább magunknak kívánok minden szépséget, Zsombornak pedig számtalan boldogságos születésnapot :)

A dúlatáska, és ami mögötte van - avagy előjáték az első szüléskísérésemhez

Emőke a dúlaképzés során számos eszközt adott a kezünkbe ahhoz, hogy a szülésnél igazán jó segítők tudjunk lenni.
Tudjuk, minek kell feltétlenül benne lenni a dúlatáskában, melyik üvegcsét mikor kell bevetni, mikor kell beüzemelni a forralót, mikor kell borogatást cserélni, szívószállal itatni, masszírozni, homlokot törölni, legyezővel integetni, zoknit húzni, szép szavakat suttogni, bátorítani, csendben maradni...

De megtanította azt is, hogy nem elég csupán felszereltségben toppon lenni.
Ha valaki dúlaként működik, azzal az életében egyfajta minőséget is felvállal. Karban kell tartania magát testileg, lelkileg és szellemileg is.



Szükség van a jó fizikumra a szülés kísérésnél, hiszen ki tudja, mennyi ideig kell talpon lenni, milyen pózban kell megtartani a mamát, papát, stb. :) Szóval a jó kondi feltétlenül szükséges elem :)

Aztán nyilván mindig képben kell lenni a legfrissebb infókkal, erre van a sok továbbképzés, esetmegbeszélő, tanfolyam, Internet, könyvek, dúla-bulik, stb. :)

És mit jelent vajon lelkileg karban tartva lenni?

Egyrészt illik az ember lányának becsülettel járni a saját önismereti útját, a mindennapokban is nyomon követni önnön lelkének rezdüléseit. Ápolni kell a kapcsolatait, mind baráti, mind családi, mind kollegiális illetve kliensi szálakat tekintve. Érdemes biztos hátteret tudni magunk mögött.

Nem könnyű mindezeknek (egyszerre) megfelelni, de ideális helyzet (lenne :)) tiszta lélekkel odaállni (ülni, guggolni) a szülő nő mellé, a saját történetünket az ajtón kívül, könnyű szívvel otthagyni. 

Tudom, hogy adósotok vagyok még az első, tudatosan dúlai minőségben megélt szüléstörténettel...
Ennek nagyon gyarló oka van...
Mégpedig az, hogy éppen egy olyan élethelyzetben voltam ott jelen, ami a legjobb szándékkal sem mondható rózsásnak. Rendezett hátországnak végképp nem...
Ezért amikor a gyönyörű Barni baba születésére gondolok, soha nem tudom szétválasztani az akkori krízistől, amitől mindig megszakadni készül a szívem, ha rá gondolok, és mivel túl nagy(nak tűnt) a csomag, nem mertem eddig hozzányúlni.

Mostanra azonban azt érzem, hogy 1 év, 2 hónap és 19 nap után illene lekerekítenem a történetet.

Tudni kell hozzá, hogy a tavalyi év párkapcsolati szempontból kritikusnak tekinthető.
Egy ilyen helyzetben hívott fel az egyik kedves dúlatársam, hogy engem ajánlott egy mamának maga helyett, mert ő nem fog ráérni a kijelölt időszakban.
Pillangók kezdtek repkedni a gyomromban. Éreztem, hamarosan óriási dolog fog történni! Egy kicsi élet születésénél lehetek (újra) jelen. Izgatottan vártam a telefonhívást.
Be is futott hamarosan, egy végtelenül szimpatikus női hangot észleltem a vonal túloldalán, kiderült, hogy egy kicsivel több, mint egy hónap van még hátra a kiírt időpontig - ne tudjátok meg, milyen izgatottság ömlött végig rajtam.
Amint letettük a telefont, hívtam is a páromat, hogy beavassam a Nagy Boldogságomba, de nagyon hamar lejjebb kellett adnom a lendületemből, mert R felhívta a figyelmemet arra, hogy a pillanatnyi helyzet szerint nem biztos, hogy tudja nekem biztosítani akkor is a hátországot. Ettől persze patakokban folyni kezdtek a könnyeim, úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj... Itt van egy lehetőség, amire olyan régóta vágyom, úgy érzem, a szívemmel készen állok rá, és mi meg pont most....
Szédültem....

Aztán úgy éreztem, össze tudom szedni magam, harcolni a magam démonaival, küzdeni a kapcsoltunkért, teljes mellszélességgel odaállni a család mellé, és abban segíteni nekik, amiben csak szükségük van rám.
Őrült hullámvasút következett. Örömmel, kétségbeeséssel, várakozással, vágyakozással, reménnyel, bizalommal és félelmekkel teli hullámzás.
Haladtunk előre a napokkal, mi még mindig együtt voltunk, és tudtam, képes vagyok végigcsinálni.

Megtörtént az első találkozó, nagyon megszerettem a párt.
Az elkövetkező hetekben ők töltötték ki a gondolataim nagy részét, igazán belopták magukat a szívembe. Két figyelemreméltóan bájos ember, fiatalok, szimpatikusak, tiszták, őszinték.

Barni érkezését papírforma szerint július 19-re vártuk, teltek a napok, és még nem történt semmi.

Nekem készen állt a táskám, a napjaim is el voltak rendezve, vártam A Hívást.
A lelkemet is igyekeztem összerendezni, és a napok fentjei és lentjei között megláttam a harmóniát. Meg Kellett látnom, hogy tudjam tenni a dolgomat.
Kezdtem módosult tudatállapotba csúszni, mígnem egy reggel (2011.07.27-én) megszólalt a telefon.

Tudtam, ez már AZ.

to be continued...

Élet, halál kérdése

Tudom, az életkoromból, és dúlaságomból kifolyólag is hozzám a szülés áll közel, az életadás csodája. Mi a fene közöm lett hirtelen a halálhoz, gyászhoz?
Mielőtt bárkinek "rossz" gondolatai támadnának, megnyugtatlak Benneteket, senkit nem veszítettem el mostanában, aki számomra nagyon fontos lenne :)

Mégis el kell mesélnem Nektek egy történetet, így remélem, hogy megértitek majd az utamat.

Tizenéves koromban volt egy nagyon kedves barátom.
10 évvel volt idősebb nálam, bátyámként néztem fel rá, így is szerettem őt. Vigyázott rám, tanított, mellette igazán biztonságban tudhattam magam. Ő sajnos nagyon korán elveszítette az édesanyját, és Anyut saját anyjaként szerette, és Anyu viszonozta ezeket az érzéseit.
Ahogy cseperedtem, és belegabalyodtam az első (táv)párkapcsolatomba, ekkor eltávolodtunk egymástól. Valahogy nem is gondolkodtam akkor ezen, sokkal fontosabb dolgom akadt, mint rá figyelni...

Már egy következő párkapcsolat macskaköveit tapostam, amikor újra találkoztunk. Akkor is nagyon nagy szeretettel néztem rá, de már távolság volt közöttünk. Azt gondoltam, most talán itt az ideje újra építeni a hidat kettőnk között, de túl sokat nem tettem meg ezért.
Előttem van az utolsó találkozásunkkor látott arc... A hátán keresztbe vetett hátizsák, arcának hosszúkás sziluettje, a sajátos kiejtése, mosolya...

Egy szerdai napon olaszóra előtt a könyvtárba trappoltam a gimnázium folyosóján, aznap nekem kellett elhoznom a szótárakat.
Egy távoli ismerősöm szólított meg az igazgatói iroda ajtaja előtt. Megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy néhány közös barátunknak autóbalesete volt 2 napja. Kikerekedett a szemem, semmit se tudtam róla. Kérdeztem, hogy Ugye Minden rendben van-e?!? Nézett rám, és furcsa volt az arca... elmondta, hogy az egyik fiú még kórházban van, de Ty nem élte túl....
Bámultam rá, és egy szót sem értettem.
Nem tudtam mit mondani, megköszöntem, hogy elmondta, és gépiesen folytattam az utam a könyvtár felé. Bementem az órára, olyan érzés volt, mintha víz alá dugták volna a fejemet.
Reszketett a kezem, nem tudtam megszólalni, fogalmam sincs, hogyan telt el az óra.

December volt, egy szép, napsütéses nap. Emlékszem az aznap választott útvonalra, amit a hazatéréshez választottam.
Egyszer csak felszakadt egy kiáltás, ömleni kezdtek a könnyeim, szaladtam haza, segítsen valaki a fájdalmamon!
Rettenetesen sírtam, valahogy elmondtam Anyunak, hogy mi történt (neki akkor már hatalmas pocakja volt Zsombival), és ő is zokogni kezdett.
Nem tudtuk elhinni, ami történt.
Az ember ilyenkor kiszámíthatatlan... bementem a szobámba, megnyugodtam, és "rájöttem", hogy az a fiú hazudott nekem.. Fogtam magam, és telefonáltam... Ty telefonja ki volt kapcsolva... Anyu közben átment a szomszédba, hátha van nekik helyi újságuk, ahol a gyászjelentésből kiderülhet valami...
Aztán hívtam egy közös barátunkat, hogy azonnal mondja el, hogy mi történt... hogy UGYE nem igaz, amit hallottam!
Ő sem találta a szavakat...
Annyit mondott, Ty biztos nagyon örülne, ha én is ott lennék a temetésén (?!?!?!!)... megígértem, hogy ott leszek.... pff...

Onnantól fogva rémesen édes éjszakák találtak rám. Ty-vel minden éjjel "találkoztam", beszélgettünk álmomban, csak öleltem, és nem akartam elengedni őt. Nem érdekeltek a nappalok, zavarodottan vártam az éjszakákat.
Ez így ment napokon keresztül, mikor úgy éreztem, megőrülök ebben, segítségre van szükségem.

Az akkori kedvesem tanító mesteréhez fordultam. Elmeséltem Neki, hogy mi zajlik, és számítok a segítségére.
Akkor azt mondta, hogy az ilyen-olyan képleteim alapján egyértelmű, hogy nekem életemben közöm lesz a halálhoz, foglalkoznom kell majd vele, dolgom van vele...
Hitetlenkedve hallgattam, bár akkor már évek óta sokat töprengtem a halál tényén. A lelkem mélyén azt éreztem, igaza van...
Elmondott egy szertartást, amivel képessé válok elengedni kedves barátomat, amit nem napközben, hanem stílszerűen az álmomban csináltam meg. Azóta soha többé nem álmodtam vele... Csodálatos szertartás volt!
Néhány nap telt csak el, és megszületett Zsombor, akinek a születésénél jelen lehettem. Az élet akkor feledtette velem a halál bánatát.

A történet ezután következő részét nagyjából tudjátok.
A szülés, születés élménye határozta meg későbbi döntéseimet. Így lettem dúla.

Aztán tavasszal jött egy e-mail, amelyben egy felhívás állt, gyászcsoport vezetőket képeznek. Azonnal rezdült bennem valami.
Nyilvánvaló, hogy elsősorban dúlaságom okán jelentkeztem, hiszen ahol születés van, ott mindig megérintődik a halál szele is. Hiszen a kettő egy kapu.
Szerettem volna elsajátítani azt a készséget, amivel azoknak a pároknak tudok majdan segíteni, akiknek volt perinatális veszteségük, ne adj' Isten, az általam kísért történetben történik halál eset; hogy legyen eszközöm a gyász feldolgozására.

Így aztán jelentkeztem Singer Magdi csoportjába, de nem kezdtem el tavasszal, akkor az esküvő gondolata határozott meg, először azt szerettem volna teljes egészében megélni, így abban maradtunk, hogy az őszi csoportban van a helyem.

Eljött hát a szeptember, és elindult a képzés is.

11 nő ülte körbe Magdit, különlegesnél különlegesebb foglalkozásokkal, indíttatásokkal, fájónál fájóbb történetekkel. Sokuk sorsa érintett meg.
Töprengtem is sokat azon a napon, itt van-e helyem... kevés tapasztalatom van a gyásszal, fiatal is vagyok.. nem tudom elképzelni, hogy meghirdetek egy csoportot, ahová jönnek majd nénik és bácsik a súlyos, fájó veszteségeikkel, és majd pont én fogok vigaszt nyújtani nekik...
No, azért csak nyitva hagytam a kérdést, meg a szívemet, és jól is tettem, ugyanis az első alkalommal a saját gondolatainkkal kellett szembenézni, a saját kapcsolatunkat térképeztük fel az élettel, halállal.
Izgalmas utazás volt.
Meglepett, hogy nem féltem. Élveztem, és sokat tanultam belőle.

Házi feladatot is kaptunk, erről szeretnék néhány szót mesélni Nektek, abban bízva, hogy Nektek is olyan sokat adhat, mint nekem.
Szóval egy dokumentációt kellett készítenünk, amelynek címe:

"Dosszié halálom esetére"

Ez egy nagyon konkrét, praktikus dosszié. Funkciója az, hogy ha akármikor is halok majd meg, legyen a hozzá(m)tartozónak egy olyan kapaszkodó, amivel el tud indulni elintézni (a hátra maradt) ügyeimet.
Ebben le lehet írni az olyan hétköznapi dolgokat, hogy bankszámlák, biztosítások, jelszavak, függőben lévő ügyek, amiket le kell zárni, és az ehhez tartozó információk.
Ha valakinek vannak gyerekei, akkor ebben le lehet írni, hogy kinél mire kell figyelni, miket kell elintézni, stb. stb., ezt nyilván már az egyén, ill. a család saját története határozza meg.
Továbbá ebben a dokumentációban feketén-fehéren lehetőségünk nyílik arra, hogy leírjuk, milyen temetésre vágyunk. Ezt le lehet írni vázlatosan, de nagyon konkrétan részletezhetjük is, amennyiben ez a fejünkben már egy kialakult kép. Biztos nektek is van saját tapasztalatotok a családotokban arról, hogy nehéz a halálról beszélgetni, főleg a temetés részleteiről, hogy milyen ruhában legyen felöltöztetve az illető, vagy hamvasszák, vagy hová temessék, vagy milyen zene szóljon, stb. stb.
Pedig milyen jó az a majdani halottnak is, hogy biztosan tudja, hogy nem hagy kérdést e tekintetben maga után, úgy lesz, ahogyan ő szeretné. A hozzátartozóknak is segítség, hogy nem nekik kell kitalálni, családi viszályokba keveredni emiatt (jó, tudjuk, hogy ilyen nem létezik, de azért ha mégis... :)).

És ebben vastagon benne van a gondoskodás, felelősség is, hogy igen, a halálomban is szeretném rendben tudni a családomat, a környezetemet, hogy pl. öröklési kérdésben, praktikus dolgokban, érzelmi értelemben is a lehető legtisztább legyen a helyzet.
Igen, ebben a dossziéban leveleket is lehet hagyni. Bármit le lehet írni benne. (azt azért halkan megsúgom, hogy szép felismerés, hogy mikor az ember megnyílik, és elkezdi leírni a leveleket... meg szabad lépni, hogy nem hagyja a halálán túlra a vallomásokat, hanem még most, életében mindent elmond azoknak, akiknek van mit mondani :))
Szóval egyben egy fontos gondoskodás a szeretteimről a halálomon túlról, de még az Életben megfogalmazva (nem mindenki médium ám, nem lehet mindenkinek a halálunkon túlról üzengetni!), másrészt lehet ez egy érték-tisztázás is... jó feketén-fehéren rápillantani, milyen sok dolgunk van az életben, milyen sok ember fontos számunkra, és lehet, hogy rábukkanunk olyan mozzanatokra, amikkel érdemes még most, életünkben többet foglalkozni.
Végül pedig azért tartom nagyon fontosnak ezt a dossziét, mert beemeli a hétköznapokba a halál gondolatát, ami a legtöbb családban, olyan nagy tabu tud lenni.
Mert ugye ahogy zajlik az Élet, úgy időről időre változtatni kell az irományon is (itt nyilván a hétköznapi, praktikus dolgokról beszélek, de lehet, hogy érzelmi dolgok is változnak).

Persze fontos, hogy legyen 1 valaki, aki tudja, hogy ha meghalunk, akkor hol találja ezt az írást (akár a számítógépen vezetve, akár az asztal valamelyik fiókjában, vagy egy elrejtett, titkos helyen), mert hiába a 80 évig tartó kitartó vezetése az irományunknak, ha végül senki nem tud róla :)

Sokat tudnék még írni a halál gondolatáról, de biztos vagyok benne, hogy azok a bátor olvasók, akik eljutottak a bejegyzés végére, most a saját történeteikkel kell, hogy szembenézzenek. Csak úgy, ahogy a szülés ténye, a halál is mindenkit meg szokott érinteni.
Tessék beszélgetni róla, gondolkodni, leírni, kérdezni, bármit, amire igényetek támadt.

Hiszen a születés és a halál keretezi földi létünket, ezek azok a kapuk, amelyeket senki sem kerülhet ki.

Egy régi tanárom mondta gyakran:
"Az élet olyan nemi úton terjedő betegség, ami 100%-ban halállal végződik" :)
És lám... :)