Mielőtt bárkinek "rossz" gondolatai támadnának, megnyugtatlak Benneteket, senkit nem veszítettem el mostanában, aki számomra nagyon fontos lenne :)
Mégis el kell mesélnem Nektek egy történetet, így remélem, hogy megértitek majd az utamat.
Tizenéves koromban volt egy nagyon kedves barátom.
10 évvel volt idősebb nálam, bátyámként néztem fel rá, így is szerettem őt. Vigyázott rám, tanított, mellette igazán biztonságban tudhattam magam. Ő sajnos nagyon korán elveszítette az édesanyját, és Anyut saját anyjaként szerette, és Anyu viszonozta ezeket az érzéseit.
Ahogy cseperedtem, és belegabalyodtam az első (táv)párkapcsolatomba, ekkor eltávolodtunk egymástól. Valahogy nem is gondolkodtam akkor ezen, sokkal fontosabb dolgom akadt, mint rá figyelni...
Már egy következő párkapcsolat macskaköveit tapostam, amikor újra találkoztunk. Akkor is nagyon nagy szeretettel néztem rá, de már távolság volt közöttünk. Azt gondoltam, most talán itt az ideje újra építeni a hidat kettőnk között, de túl sokat nem tettem meg ezért.
Előttem van az utolsó találkozásunkkor látott arc... A hátán keresztbe vetett hátizsák, arcának hosszúkás sziluettje, a sajátos kiejtése, mosolya...
Egy szerdai napon olaszóra előtt a könyvtárba trappoltam a gimnázium folyosóján, aznap nekem kellett elhoznom a szótárakat.
Egy távoli ismerősöm szólított meg az igazgatói iroda ajtaja előtt. Megkérdezte, hogy tudok-e róla, hogy néhány közös barátunknak autóbalesete volt 2 napja. Kikerekedett a szemem, semmit se tudtam róla. Kérdeztem, hogy Ugye Minden rendben van-e?!? Nézett rám, és furcsa volt az arca... elmondta, hogy az egyik fiú még kórházban van, de Ty nem élte túl....
Bámultam rá, és egy szót sem értettem.
Nem tudtam mit mondani, megköszöntem, hogy elmondta, és gépiesen folytattam az utam a könyvtár felé. Bementem az órára, olyan érzés volt, mintha víz alá dugták volna a fejemet.
Reszketett a kezem, nem tudtam megszólalni, fogalmam sincs, hogyan telt el az óra.
December volt, egy szép, napsütéses nap. Emlékszem az aznap választott útvonalra, amit a hazatéréshez választottam.
Egyszer csak felszakadt egy kiáltás, ömleni kezdtek a könnyeim, szaladtam haza, segítsen valaki a fájdalmamon!
Rettenetesen sírtam, valahogy elmondtam Anyunak, hogy mi történt (neki akkor már hatalmas pocakja volt Zsombival), és ő is zokogni kezdett.
Nem tudtuk elhinni, ami történt.
Az ember ilyenkor kiszámíthatatlan... bementem a szobámba, megnyugodtam, és "rájöttem", hogy az a fiú hazudott nekem.. Fogtam magam, és telefonáltam... Ty telefonja ki volt kapcsolva... Anyu közben átment a szomszédba, hátha van nekik helyi újságuk, ahol a gyászjelentésből kiderülhet valami...
Aztán hívtam egy közös barátunkat, hogy azonnal mondja el, hogy mi történt... hogy UGYE nem igaz, amit hallottam!
Ő sem találta a szavakat...
Annyit mondott, Ty biztos nagyon örülne, ha én is ott lennék a temetésén (?!?!?!!)... megígértem, hogy ott leszek.... pff...
Onnantól fogva rémesen édes éjszakák találtak rám. Ty-vel minden éjjel "találkoztam", beszélgettünk álmomban, csak öleltem, és nem akartam elengedni őt. Nem érdekeltek a nappalok, zavarodottan vártam az éjszakákat.
Ez így ment napokon keresztül, mikor úgy éreztem, megőrülök ebben, segítségre van szükségem.
Az akkori kedvesem tanító mesteréhez fordultam. Elmeséltem Neki, hogy mi zajlik, és számítok a segítségére.
Akkor azt mondta, hogy az ilyen-olyan képleteim alapján egyértelmű, hogy nekem életemben közöm lesz a halálhoz, foglalkoznom kell majd vele, dolgom van vele...
Hitetlenkedve hallgattam, bár akkor már évek óta sokat töprengtem a halál tényén. A lelkem mélyén azt éreztem, igaza van...
Elmondott egy szertartást, amivel képessé válok elengedni kedves barátomat, amit nem napközben, hanem stílszerűen az álmomban csináltam meg. Azóta soha többé nem álmodtam vele... Csodálatos szertartás volt!
Néhány nap telt csak el, és megszületett Zsombor, akinek a születésénél jelen lehettem. Az élet akkor feledtette velem a halál bánatát.
A történet ezután következő részét nagyjából tudjátok.
A szülés, születés élménye határozta meg későbbi döntéseimet. Így lettem dúla.
Aztán tavasszal jött egy e-mail, amelyben egy felhívás állt, gyászcsoport vezetőket képeznek. Azonnal rezdült bennem valami.
Nyilvánvaló, hogy elsősorban dúlaságom okán jelentkeztem, hiszen ahol születés van, ott mindig megérintődik a halál szele is. Hiszen a kettő egy kapu.
Szerettem volna elsajátítani azt a készséget, amivel azoknak a pároknak tudok majdan segíteni, akiknek volt perinatális veszteségük, ne adj' Isten, az általam kísért történetben történik halál eset; hogy legyen eszközöm a gyász feldolgozására.
Így aztán jelentkeztem Singer Magdi csoportjába, de nem kezdtem el tavasszal, akkor az esküvő gondolata határozott meg, először azt szerettem volna teljes egészében megélni, így abban maradtunk, hogy az őszi csoportban van a helyem.
Eljött hát a szeptember, és elindult a képzés is.
11 nő ülte körbe Magdit, különlegesnél különlegesebb foglalkozásokkal, indíttatásokkal, fájónál fájóbb történetekkel. Sokuk sorsa érintett meg.
Töprengtem is sokat azon a napon, itt van-e helyem... kevés tapasztalatom van a gyásszal, fiatal is vagyok.. nem tudom elképzelni, hogy meghirdetek egy csoportot, ahová jönnek majd nénik és bácsik a súlyos, fájó veszteségeikkel, és majd pont én fogok vigaszt nyújtani nekik...
No, azért csak nyitva hagytam a kérdést, meg a szívemet, és jól is tettem, ugyanis az első alkalommal a saját gondolatainkkal kellett szembenézni, a saját kapcsolatunkat térképeztük fel az élettel, halállal.
Izgalmas utazás volt.
Meglepett, hogy nem féltem. Élveztem, és sokat tanultam belőle.
Házi feladatot is kaptunk, erről szeretnék néhány szót mesélni Nektek, abban bízva, hogy Nektek is olyan sokat adhat, mint nekem.
Szóval egy dokumentációt kellett készítenünk, amelynek címe:
"Dosszié halálom esetére"
Ez egy nagyon konkrét, praktikus dosszié. Funkciója az, hogy ha akármikor is halok majd meg, legyen a hozzá(m)tartozónak egy olyan kapaszkodó, amivel el tud indulni elintézni (a hátra maradt) ügyeimet.Ebben le lehet írni az olyan hétköznapi dolgokat, hogy bankszámlák, biztosítások, jelszavak, függőben lévő ügyek, amiket le kell zárni, és az ehhez tartozó információk.
Ha valakinek vannak gyerekei, akkor ebben le lehet írni, hogy kinél mire kell figyelni, miket kell elintézni, stb. stb., ezt nyilván már az egyén, ill. a család saját története határozza meg.
Továbbá ebben a dokumentációban feketén-fehéren lehetőségünk nyílik arra, hogy leírjuk, milyen temetésre vágyunk. Ezt le lehet írni vázlatosan, de nagyon konkrétan részletezhetjük is, amennyiben ez a fejünkben már egy kialakult kép. Biztos nektek is van saját tapasztalatotok a családotokban arról, hogy nehéz a halálról beszélgetni, főleg a temetés részleteiről, hogy milyen ruhában legyen felöltöztetve az illető, vagy hamvasszák, vagy hová temessék, vagy milyen zene szóljon, stb. stb.
Pedig milyen jó az a majdani halottnak is, hogy biztosan tudja, hogy nem hagy kérdést e tekintetben maga után, úgy lesz, ahogyan ő szeretné. A hozzátartozóknak is segítség, hogy nem nekik kell kitalálni, családi viszályokba keveredni emiatt (jó, tudjuk, hogy ilyen nem létezik, de azért ha mégis... :)).
És ebben vastagon benne van a gondoskodás, felelősség is, hogy igen, a halálomban is szeretném rendben tudni a családomat, a környezetemet, hogy pl. öröklési kérdésben, praktikus dolgokban, érzelmi értelemben is a lehető legtisztább legyen a helyzet.
Igen, ebben a dossziéban leveleket is lehet hagyni. Bármit le lehet írni benne. (azt azért halkan megsúgom, hogy szép felismerés, hogy mikor az ember megnyílik, és elkezdi leírni a leveleket... meg szabad lépni, hogy nem hagyja a halálán túlra a vallomásokat, hanem még most, életében mindent elmond azoknak, akiknek van mit mondani :))
Szóval egyben egy fontos gondoskodás a szeretteimről a halálomon túlról, de még az Életben megfogalmazva (nem mindenki médium ám, nem lehet mindenkinek a halálunkon túlról üzengetni!), másrészt lehet ez egy érték-tisztázás is... jó feketén-fehéren rápillantani, milyen sok dolgunk van az életben, milyen sok ember fontos számunkra, és lehet, hogy rábukkanunk olyan mozzanatokra, amikkel érdemes még most, életünkben többet foglalkozni.
Végül pedig azért tartom nagyon fontosnak ezt a dossziét, mert beemeli a hétköznapokba a halál gondolatát, ami a legtöbb családban, olyan nagy tabu tud lenni.
Mert ugye ahogy zajlik az Élet, úgy időről időre változtatni kell az irományon is (itt nyilván a hétköznapi, praktikus dolgokról beszélek, de lehet, hogy érzelmi dolgok is változnak).
Persze fontos, hogy legyen 1 valaki, aki tudja, hogy ha meghalunk, akkor hol találja ezt az írást (akár a számítógépen vezetve, akár az asztal valamelyik fiókjában, vagy egy elrejtett, titkos helyen), mert hiába a 80 évig tartó kitartó vezetése az irományunknak, ha végül senki nem tud róla :)
Sokat tudnék még írni a halál gondolatáról, de biztos vagyok benne, hogy azok a bátor olvasók, akik eljutottak a bejegyzés végére, most a saját történeteikkel kell, hogy szembenézzenek. Csak úgy, ahogy a szülés ténye, a halál is mindenkit meg szokott érinteni.
Tessék beszélgetni róla, gondolkodni, leírni, kérdezni, bármit, amire igényetek támadt.
Hiszen a születés és a halál keretezi földi létünket, ezek azok a kapuk, amelyeket senki sem kerülhet ki.
Egy régi tanárom mondta gyakran:
"Az élet olyan nemi úton terjedő betegség, ami 100%-ban halállal végződik" :)
És lám... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése