Gyászcsoport, Sasok, Baleset - avagy az elmúlt néhány hét történése írásban

Ahogy Kocka Gergő mondta volt, "Elnézést, hogy sokáig semmit sem raktam ki az oldalra, de én sem egy japán relax kertben voltam. :D"

Számos teendő kötötte le a figyelmemet, a napok meg csak szaladnak, szaladnak, csak győzzem kapkodni a fejem, na meg az ujjaimat, hogy írjak is időnként. Néhány bejegyzés már itt tornyosul befejezetlenül, publikálásra várva, de csak eljön az a pillanat is, amikor ezek megtörténnek! 

Mikkel foglalatoskodom mostanság? 

Először is nagyon készülök szívemmel, lelkemmel a következő szüléskísérésemre, aminek az időpontja 2013.03.01-re lett kitűzve, kislányt várunk, és nagy munkában vagyunk, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsuk érkezéséhez.

Azután gyászcsoport indítására is készülünk, amivel kapcsolatosan egy külön poszt készül :) Addig is ha ismertek olyan családot, akik perinatális veszteségük fájdalmát hordozgatják, és jól jönne számukra a támogatás, akkor juttassátok el hozzájuk a csoport lehetőségét, az ide vonatkozó információkat pedig itt találjátok meg. 

Emellett némi inspiráció után úgy döntöttem, hogy bemozdítom az eddig szunnyadóban lévő tudásomat, és elkezdek végre stylistkodni :) Már az első gardróbrendezés meg is történt, hála az alany szuper ruháinak, nyitottságának, vállalkozó kedvének, és a tudatalattimban elpihenő tehetségemnek, nagyon jó variációkra bukkantunk az eddig meguntnak hitt, kihasználatlan textilek közt :) 

Szóval hogy végre egységesítsem a dolgaimat, rászántam magam, és névjegykártyát is csináltatok (ilyenkor már magam sem értem, hogy ezt eddig miért nem tettem meg...), jövő hétre el is készülnek a szépségek (mind a 3 terület külön kártyát kap, egységes arculattal, eltérő design-nal :)). 

Már csak a tolongó tömeg maradt, akik mind tőlem várnak szuper együtt töltött órákat :) Állok elébe, nagy örömmel :) 

Azért a sok-sok gondolkodás mellett persze itt van a család(om:)), a barátok, a borok és a tánc is, de azért akad még befejezetlen képzés az életemben :) 

Szeptemberben kezdtem el a SASOK-at, ami olyan szuggesztiós technikákkal ismerteti meg a résztvevőket, amelyek a szomatikus gyógyítás mindennapjaiba beépíthetőek. A SASOK név a "Szuggesztiók Alkalmazása a Szomatikus Orvoslásban Képzés" kezdőbetűiből adódik. Azért mégsem véletlen a végeredmény, hiszen a végzett "SASOK" olyan szemlélettel dolgoznak tovább a praxisukban, amelyre bátran kijelenthetjük, hogy olyan érzékeny, kifinomult, és éles, akár a sasoké. Oké? :) 

No, de hogy kikeveredjek a gondolatmenetemből, azt szerettem volna elmesélni Nektek, hogy ezen a héten, a sikeres (! :)) szóbeli vizsga után ezt is elintézettnek tekinthetem az életemben. Péntekig kellett leadnunk az írásbeli dolgozatunkat, aminek egyik részében egy nagyon személyes élményünket elemeztem, méghozzá egy elég ijesztő esetet, ugyanis 2 hete balesetünk volt R-rel, csupa izgalmas részlettel tarkítva. 

Varga Kata értékelte az írásomat, és nagyon pozitív visszajelzést kaptam Tőle, azzal a felkéréssel, hogy publikálhassa a SASOK oldalán is, így bátorkodom megmutatni Nektek, okulva belőle, több szinten. 

Fogadjátok kérlek szeretettel :) 

Balesetünk elemzése SASilag

2013.01.11-én a férjemmel kettesben Zalaegerszeg felé tartottunk az autópályán, amikor a belső sávban előttünk termett egy kivilágítatlan, forgalommal szembe fordult autó.

A férjem az utolsó pillanatban félrekapta a kormányt, de az autónk bal felét elkapta a másik jármű, így a bal oldai visszapillantó tükör bevágott az utastérbe, magával hozva a milliónyi üvegszilánkot a szemünkbe, szánkba, ruhánkba, a tükör nekivágódott a combomnak, de mindeközben sikerült az autót az úton tartva a leállósávba navigálni.

Mivel én éppen a kezemben lévő telefont nézegettem a csattanás pillanatában, így én már csak a fájdalmat észleltem a lábamon, hangokat, illetve a szilánkok karcolását a bőrömön, számon, mindenfelé….

Azonnal az “vágott” az agyamba, hogy ha ez balról jött, akkor vajon a férjem milyen állapotban van...

Hála Istennek Ő is jól volt, kisebb karcolásokkal megúszta a történetet.

Csekkoltuk egymást: mindenki rendben volt, ő gyorsan kiszállt megnézni, hogy a másik autó utasa életben van-e, stb.

Én felhívtam az anyukámat, ugyanis az ütközés pillanatában éppen vonalban voltunk az egyik testvéremmel, aki online hallgatta végig a csattanást, és a kiabálásunkat, aztán letettük a telefont, és tudtam, hogy izgulnak a túloldalon, értesítenem kell őket arról, hogy minden rendben van velünk.

Azt csak a következő napon tudtam meg, hogy a telefonbeszélgetés során pont olyan volt a hangom, a gondolatvezetésem, mint 3 évesen…. Akkor értettem meg, hogy mindent a módosult tudatállapotomon keresztül érzékeltem.

Akkor jött az ötlet, hogy ennek az estének az élményét fogom felhasználni a dolgozatomba. Sok “protokoll” személlyel találkoztunk akkor, és rengeteg szuggesztió ért minket, azt előrebocsátom, hogy vajmi kevés volt ezek közül a pozitív – ha egyáltalán volt pozitív mind közül.

Az események tehát sorrendben:

Miután a férjem ellenőrizte, hogy a másik autóban sincsen komoly sérült, visszajött hozzám, én is kiszálltam az autóból. Még reszkettem, kívülről hallottam a saját hangomat, jó lett volna, ha valaki megnyugtat.  Egy férfi jelent meg mellettünk. Afelől érdeklődött, hogy tudjuk-e már, hogy hogyan fogjuk elszállítani az autót, mert hogy itt nem maradhat, mellesleg jól vagyunk-e…

Azonnal letegezett bennünket, azonban nem mutatkozott be, nekem fogalmam sem volt arról, hogy kihez van “szerencsénk”. Meg is kérdeztem, hogy ő rendőr-e, mire kiderült, hogy ő az autómentős, aki érdekes módon hamarabb ért oda a helyszínre, mint a mentőautó, vagy a rendőrök.

Az ijedtségből azonnal át kellett (volna) kapcsolni problémamegoldó üzemmódba, ugyanis elkezdett a viteli árakról beszélni, meg biztosítóról, számláról… - Ez azt az érzést keltette bennem –bennünk-, mintha a futószalagon pergő intézkedésekkel nekünk ugyanúgy tisztában kellene lennünk, mint azoknak a személyeknek, akik nap mint nap munkatársai egy segítő team-nek. A kiszolgáltatottság élményét fokozta az autómentős hozzállása. Kisgyereknek éreztem magam, akinek felnőttesen kell viselkedni, mert a környezet úgy kívánja meg. Érdekes, hogy a módosult tudatállapot egy gyerekkori állapotba repített vissza, és a későbbi szuggesztiók is mind ezt a megélést erősítették.

Ezután otthagytuk őt, mert megérkeztek a rendőrök és a mentők is, így odamentük azokhoz a kocsikhoz (eközben telefonon kértünk segítséget egy barátunktól, hogy nézzen másik trailert az Interneten, össze tudjuk hasonlítani az áraikat.)

A rendőr is azonnal letegezett bennünket, elmondta a titulusát, és a kollegájának a beosztását is, de a nevüket nekik sem tudtuk meg.

Elkérte a papírjainkat, megkérdezte, hogy megsérültünk-e, és biztosított afelől, hogy személyesen fogja visszaadni nekünk az iratokat. Továbbá megkérdezte tőlem, hogy láttam-e valamit a balesetből, amit aztán egy meghallgatáson értékelni tudnának. Én elmondtam, hogy az ütközés pillanatában én éppen a telefonommal voltam elfoglalva, így nem láttam semmit sem.

Majd eltűnt a papírokkal. – Ekkor még mindig azt éreztem, hogy a fejem fölött zajlanak az események. Nem tudtam senkiről, hogy kicsoda (a rendőri rangok számomra nem jelentettek semmit), nem tudtam, hogy meddig fogunk ott maradni, mire kell számítanunk, nem volt egy olyan személy sem, akiről biztosan tudtam volna, hogy bizalommal fordulhatok hozzá, ha bármire szükségem lenne.  A férjem lehetett volna ez az ember, ha nem az ő vállát nyomja az összes praktikus ügyintézés súlya. Így Neki akkor nem volt érkezése a lelki rezdülésekre hangolódni.

A rendőr után egy mentős szólított meg minket. A férjemmel álltunk egymás mellett, nekem vérzett az orrom, a páromnak pedig tele volt a szeme és a szája üvegszilánkokkal. A mentős sem mutatkozott be, de megkérdezte, hogy hogy vagyunk, van-e valami panaszunk. Én elmondtam, hogy az orrom vérezget, de azon kívül semmi komoly. A férjem viszont megkérte őt arra, hogy mossa ki a szemét és a száját, mert nagyon szúrja őt a sok szilánk. Erre a mentős azt válaszolta, hogy nincs víz a mentőautón (a történethez hozzátartozik, hogy a férjem orvos, évekkel ezelőtt ő maga is mentőorvosként dolgozott). Megrökönyödtem… Elképzeltem, hogy elindulnak helyszínelni a mentőállomásról, “felkészülve” vérre, sebekre, bármire, és nincs egy dl folyadék az autón… Remegett a lábam, azt éreztem, hogy nem csak lelkileg nem számíthatok senkire, de fizikailag is cserben hagytak bennünket. A férjem persze nem hagyta annyiban, megkérte az orvost, hogy akkor használjon fiziológiás sóoldatot. Erre az a válasz érkezett, hogy “Most ezért törjünk fel egyet?”. Nem hittem a fülemnek. A párom ekkor már cinikus volt, közölte, hogy természetesen nem kell emiatt, majd 4 óra múlva otthon kimossa magának, mit neki egy kis üveg a szemében…

Az érzelmi kiszolgáltatottságon túl most már szembetaláltuk magunkat a fizikai cserben hagyottsággal is. Azt hiszem ez sem segített kijönni a megváltozott állapotomból. Még mindig a gyerekkor labirintusában bolyongtam, ahol csak a felnőttek lábát látom, és nem tudom mit kell tennem ahhoz, hogy segítséget kapjak.

Eközben bent a mentőautóban ott állt a másik autó sofőre – aki a balesetet okozta, mint ott megtudtam -, és mindenféle felvezetés (köszönés, bemutatkozás, érdeklődés…) nélkül közölte, hogy tulajdonképpen mi vagyunk a hibásak az ütközésért, mert miután ő megpördült a szalagkorlátnál, kiszállt a kocsiból, és a telefonjával (!) világított, körözött, hogy észrevegyék őt. Nekünk pedig észre kellett volna venni őt. Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak… egy szürreális álomban éreztem magam…

A mentős végül foghegyről odavetette, hogy nincs a kocsin fiz-só… ennyivel elintézettnek tekintette a történetet.

Lassan azt éreztem, hogy maga alá temet a történet, de bíztam benne, lassan csak vége lesz! Attól még messze voltunk…

Nyakunkban megint az autómentős lihegett, győzködött, alkudozott, majd mint egy mellékesen megjegyezte, hogy nem lesz szükségünk számlára – így olcsóbban megússzuk -, hiszen a biztosító úgyis azt fogja kihozni a történetből, hogy mind a ketten hibásak voltunk, így nem kell fizetnie egy fillért sem.

Újabb pofon… A jövőkép is azt sugallta, hogy egyedül maradtunk, mint áldozatok. Így a jövőbe tekintés sem adott biztonságos kapaszkodót, maradtam a kialakult tudatállapotban, miközben sután álltam az autópálya hideg, zúgó szelében.

Ezután a rendőrtől megkérdeztük, hogy van-e igazság abban, amit az autómentős mondott a biztosítóval kapcsolatban.

Azt mondta, igen, mert lehet, hogy azt fogják mondani, hogy nekünk olyan sebességgel kellett volna haladnunk, hogy egy elénk kerülő tárgyat ki tudjunk kerülni.

Már bele sem megyek, mennyire kiborultam ezektől a szavaktól.

Kaptunk még néhány izgalmas mondatot (pl. az autómentőtől, akit végül visszautasítottunk, mert hozzá képest féláron találtunk másikat, vagy a büféstől, akinél ücsörögve megvártuk a trailert), de ezekre jószerivel nem is emlékszem, annyira kikapcsoltam már a helyzetben.

Hajnali ¾ 1re értünk haza, hulla fáradtan, mégis, napokig képtelen voltam aludni.

Bennemaradtam egyfajta készenléti állapotban, módosult tudatállapotban, ha úgy tetszik, amiből elfelejtettek felébreszteni, szólni, hogy hahó, már vége, minden rendben van!

Azóta 2 hét telt el, és álmaimban visszatér az élmény, és soha nem siet senki a segítségemre.

Holnap újra hosszabb útra kell mennünk, de most nem a férjem fog vezetni, mégis érzem, hogy nyomja a mellkasomat a szorongás, vajon minden rendben lesz-e.

Összegzés, kiegészítés

Hosszú napokon keresztül próbáltam leírni pontosan, mik történtek. Az este vége mindig a homályba vész. Már csak benyomások, kósza mondatok kavarognak a fejemben, végleg kikapcsoltam addigra.

Ebben a dolgozatban szándékosan hangsúlyozom ki az érzelmi rezdüléseket, mert ez a kiélezett, felfokozott állapot jellemző minden hasonló helyzetre: betegként, műtét körül, szülés közben, gyász során, baleset után… Sorolhatnám. Segítőként megtapasztalhattam, hogy milyen “jelképes” dolgok, mint köszönés, kézfogás, bemutatkozás, tájékoztatás, néhány jó kérdés mekkora jelentőséggel bír.

Még nem tudok érezelmek nélkül a baleset estéjére gondolni, még ha pontosan tudom, hogy nagyon olcsón megúsztuk azt a napot (na, nem anyagi értelemben, az autónktól nagy valószínűséggel könnyes búcsút kell vennünk). Ugyanis erősen kiérzékenyültem a látszólag bagatel események iránt. Most már határozottan tudom, hogy a megszokottól eltérő, ijesztő, vagy idegen helyzetben hogyan működ(het)nek az emberek. Komolyan tudom venni ezeket, és sokkal nyitottabb szívvel benne lenni segítőként, tudatosabban használva azt a sok-sok jó mondatot, amit a képzés során kaptam.

Hálás köszönetem érte.