Tudjuk, minek kell feltétlenül benne lenni a dúlatáskában, melyik üvegcsét mikor kell bevetni, mikor kell beüzemelni a forralót, mikor kell borogatást cserélni, szívószállal itatni, masszírozni, homlokot törölni, legyezővel integetni, zoknit húzni, szép szavakat suttogni, bátorítani, csendben maradni...
De megtanította azt is, hogy nem elég csupán felszereltségben toppon lenni.
Ha valaki dúlaként működik, azzal az életében egyfajta minőséget is felvállal. Karban kell tartania magát testileg, lelkileg és szellemileg is.
Szükség van a jó fizikumra a szülés kísérésnél, hiszen ki tudja, mennyi ideig kell talpon lenni, milyen pózban kell megtartani a mamát, papát, stb. :) Szóval a jó kondi feltétlenül szükséges elem :)
Aztán nyilván mindig képben kell lenni a legfrissebb infókkal, erre van a sok továbbképzés, esetmegbeszélő, tanfolyam, Internet, könyvek, dúla-bulik, stb. :)
És mit jelent vajon lelkileg karban tartva lenni?
Egyrészt illik az ember lányának becsülettel járni a saját önismereti útját, a mindennapokban is nyomon követni önnön lelkének rezdüléseit. Ápolni kell a kapcsolatait, mind baráti, mind családi, mind kollegiális illetve kliensi szálakat tekintve. Érdemes biztos hátteret tudni magunk mögött.
Nem könnyű mindezeknek (egyszerre) megfelelni, de ideális helyzet (lenne :)) tiszta lélekkel odaállni (ülni, guggolni) a szülő nő mellé, a saját történetünket az ajtón kívül, könnyű szívvel otthagyni.
Tudom, hogy adósotok vagyok még az első, tudatosan dúlai minőségben megélt szüléstörténettel...
Ennek nagyon gyarló oka van...
Mégpedig az, hogy éppen egy olyan élethelyzetben voltam ott jelen, ami a legjobb szándékkal sem mondható rózsásnak. Rendezett hátországnak végképp nem...
Ezért amikor a gyönyörű Barni baba születésére gondolok, soha nem tudom szétválasztani az akkori krízistől, amitől mindig megszakadni készül a szívem, ha rá gondolok, és mivel túl nagy(nak tűnt) a csomag, nem mertem eddig hozzányúlni.
Mostanra azonban azt érzem, hogy 1 év, 2 hónap és 19 nap után illene lekerekítenem a történetet.
Tudni kell hozzá, hogy a tavalyi év párkapcsolati szempontból kritikusnak tekinthető.
Egy ilyen helyzetben hívott fel az egyik kedves dúlatársam, hogy engem ajánlott egy mamának maga helyett, mert ő nem fog ráérni a kijelölt időszakban.
Pillangók kezdtek repkedni a gyomromban. Éreztem, hamarosan óriási dolog fog történni! Egy kicsi élet születésénél lehetek (újra) jelen. Izgatottan vártam a telefonhívást.
Be is futott hamarosan, egy végtelenül szimpatikus női hangot észleltem a vonal túloldalán, kiderült, hogy egy kicsivel több, mint egy hónap van még hátra a kiírt időpontig - ne tudjátok meg, milyen izgatottság ömlött végig rajtam.
Amint letettük a telefont, hívtam is a páromat, hogy beavassam a Nagy Boldogságomba, de nagyon hamar lejjebb kellett adnom a lendületemből, mert R felhívta a figyelmemet arra, hogy a pillanatnyi helyzet szerint nem biztos, hogy tudja nekem biztosítani akkor is a hátországot. Ettől persze patakokban folyni kezdtek a könnyeim, úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj... Itt van egy lehetőség, amire olyan régóta vágyom, úgy érzem, a szívemmel készen állok rá, és mi meg pont most....
Szédültem....
Aztán úgy éreztem, össze tudom szedni magam, harcolni a magam démonaival, küzdeni a kapcsoltunkért, teljes mellszélességgel odaállni a család mellé, és abban segíteni nekik, amiben csak szükségük van rám.
Őrült hullámvasút következett. Örömmel, kétségbeeséssel, várakozással, vágyakozással, reménnyel, bizalommal és félelmekkel teli hullámzás.
Haladtunk előre a napokkal, mi még mindig együtt voltunk, és tudtam, képes vagyok végigcsinálni.
Megtörtént az első találkozó, nagyon megszerettem a párt.
Az elkövetkező hetekben ők töltötték ki a gondolataim nagy részét, igazán belopták magukat a szívembe. Két figyelemreméltóan bájos ember, fiatalok, szimpatikusak, tiszták, őszinték.
Barni érkezését papírforma szerint július 19-re vártuk, teltek a napok, és még nem történt semmi.
Nekem készen állt a táskám, a napjaim is el voltak rendezve, vártam A Hívást.
A lelkemet is igyekeztem összerendezni, és a napok fentjei és lentjei között megláttam a harmóniát. Meg Kellett látnom, hogy tudjam tenni a dolgomat.
Kezdtem módosult tudatállapotba csúszni, mígnem egy reggel (2011.07.27-én) megszólalt a telefon.
Tudtam, ez már AZ.
to be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése