Anyák, Apák, Dúlák a szülőszobán - Avagy Zsombus 6. születésnapja :)

Sok kedvenc napom van az évben, és a mai még ezek közül is kiemelkedik.
Hogy miért?
Zsom-bomnak ugyanis születésnapja van :) Ma lett a kis drága 6 esztendős!

Könnyek szöknek a szemembe, ha erre gondolok. Mindazon túl, hogy ha rágondolok, akkor egy kópé kis lovag képe jelenik meg előttem - és csak úgy, mint az összes testvéremre, végtelenül büszke lehetek rá - hanem vele együtt többen is megszülettünk ott a szegedi kórházban, és ez nem kis együttállás.

Született egy Zsombi-Anyuka :) Egy olyan Anya, aki minden addigi tapasztalatát felhasználva meg merte nyitni szívét, és tökéletesedett minden. Hiszek abban, hogy ha egy családban valami gyógyul, akkor az hetedíziglen hat. Már most azt látom, hogy az, amit Zsombi csupán a megszületésével indikált,  hatással van - röpke 6 év alatt- már az én kapcsolatomra is Anyával. Ez nem kis dolog :) De nem csak mi gyógyultunk ám!

Született azon a napon ugyanis egy Zsombi-Apuka is! :) Egy férfi, aki addig számos félelemmel, bizonytalansággal kellett, hogy megélje a többi gyerekével ezt a minőségét, itt valami megváltozott. (a szüléstörténetet az ő szemszögéből itt olvashatjátok újra) A lelke megérkezett a saját kompetenciájába, és akkora változások indultak meg, amekkorákat senki nem is remélt. Tart ez a folyamat a mai napig, és mint tudjuk, a lélek szárba szökkenése nem egyik napról a másikra történik, azért 6 év távlatából már biztosan láthatjuk: friss, zöld vessző kapaszkodik az Ég felé, s rajta tiszta, érintetlen bimbók sarjadnak, csodálatos virág összhatását sejtetve...


És mivel a blogot én írom, így mégiscsak magamról tudok a legtöbbet beszámolni, mi is történt ott, és azóta :)
A szegedi kórház szülőszobáján beavatottá váltam. Kislányként misztériumnak a részese lettem, így egy részem azon az éjszakán felnőtt.
A szüléstörténetet olvashattátok már korábban (ha mégsem, itt megtehetitek). Sok-sok érzés, élmény kötődik ahhoz a naphoz, és számomra is hihetetlen, de néhány héttel ezelőtt új megvilágításból is ráláthattam az akkori szerepemre.
Anyával újra a szüléséről beszélgettünk, és azt kérdezte tőlem, hogy nem bánom-e, hogy akkor, amikor a kitolásnál bejött az orvos, akkor nekem ki kellett mennem, és nem láttam azt, ahogy Zsombi kibújik.
Meredtem csak magam elé... ez eddig soha nem jutott eszembe...
Mindig csak arra emlékszem, hogy rettenetesen jól akartam csinálni, amit egyáltalán csinálhattam... Vigyázni akartam Anyura, és persze a picire, nem akartam láb alatt lenni, meg úgy egyáltalán.. fel sem merült bennem, hogy ha az orvos azt mondja, hogy legyek kedves kifáradni, akkor azt én megvétózhatnám.
Anyu erre azt mondta, hogy de Őt egyáltalán nem zavarta volna, ha bent maradok.
Azt kérdezte, miért nem álltam meg az ajtóban, hogy végignézhessem....
Meg kell mondanom Nektek őszintén, hogy fogalmam sincs... Az orvos azt mondta, menjek... azt éreztem, mennem kell...
Kint álltam a folyosón, és hallottam, amikor Zsombi felsírt, és éreztem, hogy sírni volna kedvem, de nem bírtam. Minden izmom készenlétben volt, nem voltam képes érzelmileg igazán megérintődni. Amint csak lehetett, tepertem vissza a szülőszobába, ahol már ott voltak mindannyian, és amikor Zsombit elvitték mérni, fürdetni, stb., akkor velük tartottam, semmiről sem akartam lemaradni.
Emlékszem, az a hely, ahol ezeket a szertartásokat végezték, nagyon kórház volt. Randa zöld csempe, rideg neon fények, csúnya, fém csap, ami alá betették azt a picike emberkét szenvtelenül lemosdatni. Nem féltem, de készenlétben volt minden zsigerem.

Ahogy utólag visszagondoltam az akkori érzésekre, egyszeriben tarkón vágott a felismerés...
Mi történt ugyanis?
Én, mint szerető, totálisan hozzá nem értő hozzátartozó abszolút felkészületlenül álltam ott, a számomra tökélesetesen idegen terepen, és bár nagyon szerettem volna egyszerűen csak szeretni Őket, magával ragadott a készenlét ereje, hogy nem, nem vonódok be érzelmileg, amit az orvos mond, az úgy van (teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy én, vagy a szülő nő mit szeretne...), és bár meglehetősen nagy hatást tett rám az élmény, mégis azt érzem, hogy ott képtelen voltam érzelmileg beleengedődni az életadás csodájába. Mindinkább a lesben állás érzése volt bennem...

Oké, nem gond, végül is nem is nekem kellett igazából érzelmileg megérintődnöm, hiszen az a szülők dolga elsősorban, de azért tovább pörgött bennem a gondolat...

Ha én, mint érzékeny nő, (és ott, mint biztonságban lévő gyermek, hiszen nem én voltam felelősséggel a szülő nő, és a születendő baba iránt) nem tudtam túllépni a miliő adta korlátokon,  akkor mit várunk a papáktól a szülőszobán?
Ott állnak egy totálisan ismeretlen terepen, egy idegen környezetben, egy hierarchikus közegben, meg akarják menteni az asszonyaikat, meg akarnak felelni az orvosnak, a szülésznőnek, bármit is mondanak, az úgy szent, hiszen ők vannak otthon. 
Hogyan is várhatjuk ilyen körülmények mellett azt, hogy a papa is bevonódjon az érzelmi történésekbe, hiszen őrá teljesen más erők hatnak. Egyrészt nincs neki hiper-szuper hormonfelszabadulás a szülés során, mint a mamának, másrészt a saját félelmeivel is meg kell küzdeni, meg kell felelni az eü személyzet elvárásainak, helyt kell állni, mint bátor férfi, mint potenciális megmentő.

Így akkor, amikor azt kérdezik, hogy hol van a helye egy dúlának a szülőszobán egy papás szülés mellett, akkor remélem, hogy nem kell sokat magyaráznom ezek tükrében.
A papa ne egy magyar-magyar tolmács legyen a mama és a személyzet között. Ne neki kelljen a racionális eszével toppon lenni, és kockázatot elemezni, és megfeszült izmokkal bevetésre készen állni.
A dúla, mint egy jó búra :) ( nem is olyan vicces :) az egyik orvos így hívta a dúlákat, de nem szimbolikusan, hanem egészen konkrétan :)) buborékot hoz létre a kis család köré, amiben semmi, de semmi más feladatuk nincsen, mint egymással lenni, egymásra hangolódni, szeretetben, szerelemben, csodában lenni.
Minden mást a dúlára lehet hagyni, plusz kérdezni is lehet tőle, és törődést, szeretetet kapni tőle. Nem csak a születendő babának, hanem a születendő mamának, és papának is!

Nagyon félve megkockáztatom a kérdést... vajon van-e szerepe annak, hogy Zsombi-Apuka azért pont itt érkezett bele a szerepébe, mert nem egyedül volt ott segítőként... még ha nem is egy tudatos dúla voltam ott, mégis...
Talán ennyit számított a jelenlétem már akkor is?
Akkor mit tud varázsolni egy olyan segítő, akinek kimondva, tudatosan is ez a szerepvállalása?

Nagyon boldog lennék, ha minél több papa ajándékozná meg az asszonyát azzal, hogy ő maga ott semmi másra nem figyel, mint saját magukra. Úgy, ahogy az a fogantatásnál is történt.

A többit nyugodtan hagyják a dúlákra.
Ezért vagyunk.

Isten éltessen sokáig minden családot, de ma leginkább magunknak kívánok minden szépséget, Zsombornak pedig számtalan boldogságos születésnapot :)