Apák, a szívünk csücskei

A mai vidám este után úgy értünk haza, hogy hulla fáradtan másra se tudtam gondolni, csak a paplanomra, a párnámra.

Aztán eszembe jutott, hogy az apám egy ajándékot helyezett el a postafiókomban, így hát győzött a kíváncsiság, fel a gépet, be a fiókomba, egy csinos kis fájl lapult benne... Izgatottan nyitottam ki, s ahogy peregni kezdtek a sorok a szemem előtt, új életre keltem!
Hiszen az oly' rég áhított szüléstörténetet kaptam meg! Zsombiét... a harmadik szemszögből!!!
Na, gondolhatjátok, hogy minden fáradtságom oda lett, gyorsan feltettem a tűzhelyre a tejbegrízt, és hagytam felbugyogni a gondolatok forrását... Bőkezű volt velem ezen az éjjelen, hálás köszönetem érte!

A dúlaműhely legutóbbi két alkalmával az egyik örök kedvenc témámat taglaltuk: az apákat. Néztük őket jobbról, vizsgáltuk balról, csodáltuk kívülről, és meghajoltunk előttük legbelül.
Számtalan sok dolgot érintettünk a kis női körünkben, és még annál is több érintett meg minket az elhangzottakból.
Ráláttunk percek alatt, hogy a várandósság összetett mivolta nem csak a nőt és a babát érinti, hanem bizony a férfiakat is mélyen mozgatja, csak velük valahogy olyan keveset törődünk.
Egy nőnek azt hiszem könnyebb viselni, hogy végtére is olyan nehéz áldott állapotban lenni. Kerekedik a világa, s ezzel a környező emberek mind óvni, védeni, támogatni igyekszenek őt. Ezzel párhuzamosan irtózatos teher szakad a leendő apák vállára. Anyagi stabilitást nyújtani, teret biztosítani a leendő anya érzelmi és hormonális hullámzásainak, megérteni, elfogadni, elviselni, megvigasztalni, becézgetni, babusgatni a Nőt, s közben végtelenül felnézni rá. Ez mind, mind a helyén is van, de vajon ki simogatja meg a papák lelkét? Ki hallgatja meg a kételyeiket, a félelmeiket, ki segít feldolgozni nekik az otthonról hozott ilyen-olyan családi mintákat, ki segít nekik apává válni, mikor az egész olyan távol áll az ő testétől? Van egy mondat, ami annyira a szívemhez nőtt! Egy apa száját hagyta el egy alkalommal:
" A babának 9 hónapja volt arra, hogy megszülessen,
Nekem 9 hónapra volt szükségem, hogy a létbe gondoljam őt"
És valóban... Persze, látja ő is, hogy növekszik a pocak, a kezével érzi, hogy mozog is a magzat, de ez mind külső megfigyelés.
Komoly félelmek bukkanhatnak fel a várandósság ideje alatt a férfi fejében, ami szólhat a szeretett nő "elvesztéséről" (akár érzelmi, akár szexuális értelemben), a saját apaságával kapcsolatos kételyekről, a saját szüleivel való esetleges rendezetlen kapcsolat megoldására való vágyról, lehet, hogy kislányt várnak, holott ő mindig is fiúról álmodott, vagy pepitában... A büszkeség mellett ezek mind, mind ott élnek valahol a férfiak fejében, lelkében.
Visszatérve oda, hogy vajon ki hallgatja meg őket, esetleg finoman ki kérdezi meg őket arról, hogy hogy is vannak ők ebben a történetben, elsősorban persze a leendő anyák között keresendő, de hivatalból természetesen a dúlákra szerettem volna célozni :P, hogy miért is tartjuk oly' fontosnak azt, hogy a leendő édesanyák ne mindig egyedül érkezzenek (babájukkal) a konzultációra. Mert persze van egy csomó gyakorlati dolog is, amit a kispapával meg lehet beszélni ( a szülés körüli dolgokról, aztán a csecsemőről, a gyermekágyról...), de igen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy az ő kompetenciájukat lelkileg is megerősítsük.

Tehát ennek okán aztán otthon a dúlakörből mindenki meginterjúvolta gyermekének édesapját, hogyan is élte meg ő az apaság tényét, a várandósság, a szülés során, és azóta is folyamatosan.

Gyermek híján azt hiszem a legérdekesebb feladatot én kaptam. A saját apámat kellett kikérdeznem az ő apaságáról.
Mit ne mondjak, nem ez a legkönnyebb feladat a világon :)
Mégis, hétfő reggel, úton a dúlakörbe, telefonos interjút szerveztünk az apámmal, ami azon nyomban igen komolyra fordult (halkan megsúgom, hogy olyannyira, hogy végül elfelejtettem leszállni a villamosról a célállomáson :P)
A szülés körüli élményeiről faggattam, milyen volt ott lenni, milyen volt, amikor nem engedték be, volt-e különbség a babához való későbbi viszonyában stb., stb., stb.
Meghatóan őszinte és nyílt válaszokat kaptam, érezvén a mélységet és a ráhangolódást. Végtelenül megtisztelve éreztem magam. Tanúja lehettem néhány elfátyolosodott pillanatnak, ami azt hiszem, egyedinek minősül a szürke, unalmas, budapesti hétfő reggeleken. Ragyogtam.
Mint dúla tudtam hallgatni őt, és ez hihetetlen érdekessé tette az egész helyzetet. Bizalom, kíváncsiság, érdeklődés, szeretet... sok érzés hatotta át.
Mindketten megérintődtünk, és azt kívántam, bárcsak sose lenne vége ennek az elbeszélésnek!

Na de nem húzom nagyon a kíváncsiságotokat, mindjárt rendelkezésetekre bocsájtom a történetet, csak had' hívjam fel egy-két különös gondolatra a figyelmeteket.

Egyrészt arra, hogy ez a beszélgetés ezen a héten hétfőn történt, és úgy tűnik, annyira megfogta az apámat is az élmény, hogy maga az elmesélés ösztönözte arra, hogy mindenféle unszolás nélkül papírra vesse a történetét.
Másrészt a szüléstörténetből ki fog világlani, hogy mennyire fontos volt számára az, hogy az orvos tájékoztatta őt a dolgok menetéről, de háttér információként 2 dolgot had' súgjak meg Nektek:
- miközben Zsombi születését mesélte, egy adott ponton elhangzott, hogy úgy érezte, hogy ez alatt az élmény alatt forrt eggyé a lelke az anyámmal. Ezt nem tudom, hány férfi mondhatja el magáról (mármint a saját feleségével kapcsolatban :))
- másrészt nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen őrülten fontos a szülővé, családdá válásban a kompetencia érzése! és ez apró dolgokon (is) múlik. Hogy a szülésnél az apa mennyire vonódik be szerves részévé az élménynek, vagy marad rettegve kívülálló. És ez - sok más tényező mellett - nagyrészt azon múlik, hogy a szülés körül segédkezők mennyire sugallják az apának azt, hogy helye van a saját gyermeke világrajövetelekor.
Erre szoktuk mi, dúlák azt mondani, hogy az apának ne legyen kétsége afelől, hogy a szülőszobán helye van az apának és a dúlának is, mert az apának nem az a feladata, hogy koncentráljon a mamára és a babára, és a ctg hangját figyelje, hanem az elsőszámú, top-feladat, hogy ott, és akkor végérvényesen apává váljék. Ebben (is) segít a dúla.

És íme, fogadjátok nagyon nagy szeretettel Zsombi születésének történetét az apánk szemszögéből (amit ezúton újra és újra nagyon köszönök Neki!!)

Arra ébredek, hogy Nyuszka takarózik. Hmm, a másik oldalamra fordulok. Állandóan fészket rak. Hat órakor felkel, én sem bírok tovább aludni, kimászok az ágyból, ki a nappaliba, már a fürdőköpenybe burkolva jön velem szembe.
- Megindult!
- OKÉ öltözök! –közben a leltárt készítem, mit kell vinnem: - Összepakoltál?
- Nyugi még nem kell menni.
- Biztos???
- Még csak húsz percesek… Még elmehetsz dolgozni. –Na, ezt ismerem –gondolom
magamban. Már megint a NŐI szöveg. Tehát nem mozdulhatok sehova
Tényleg mehetsz, ha dolgod van. –belelát a fejembe!
- De ez a negyedik! Mindenhol azt mondják, írják, hogy pillanatok alatt megvan!
- Nyugi, ez sem lesz olyan gyors. Menj nyugodtan. –belenézek a határidő naplómba egy
csomó intézni valóm van.
- De biztos? –bizonytalankodom még mindig… Rám néz. Oké! Indulok. Úgy döntök, villamossal megyek a városba. Az autót a ház előtt hagyom. Nem mintha rajtam kívül bárki tudna vezetni a családban. Tíz percenként telefon, kétóránként hazarohanok.
Semmi.
Délután már nem mozdulok sehova. Várok, figyelek, ugrásra készen. Unott nyugalmat színlelek, azt hiszem hitelesen, elalszik. Hmm. A gyerekek zajonganak, csitítgatom őket, de nem ébred fel. Fogom a kezét. ÁÁÁ – gondolom, miközben majd letépi a kezem. „Felugrik” WC, egy örökké valóságig benn van. Néma csendben keressük a gyerekekkel egymás tekintetét, várunk. Kijön, keze a hasán: - Induljunk. Mire kimondja, kabát, cipő fenn, táska a kezemben! Persze még elmegy zuhanyozni. Bemegyek, nehogy a fürdőszobában induljon meg a szülés. Gondolatban levezetem a szülést a fürdőkádban.
Mindenre fel vagyok készülve… Be az autóba gyerünk, jön a gyerekünk!
A korházban elválasztanak bennünket. Kinn kell maradnom, a drágámat meg elviszi a szülésznő. Jön az ügyeletes szülészorvos.
- A férj?
- Persze! - Rutinkérdések és a várva várt a végén: - Papás szülés?
- Igen – és már indulnék is.
- Nem, nem majd szólunk, ha jöhet.
- Lesz itt még valaki. – Kérdőn vonja fel a szemöldökét. Ekkor lép be a lányom fehér
orvosi köpenyben! Erre azért én sem számítottam:-P Szóval a lányunk is szeretne bent
lenni.
- Kolléga? Kérdi a doki szemöldökét felvonva.
- Még nem, majd lesz… feleljük kórusban.
Rendben a kolléganő bejöhet, apuka várjon kint. Erre az én szemöldököm szalad fel… De nem reklamálok. Legalább a Szandra vele lehet. Végtelennek tűnő várakozás következik. A széken talált kéthetes Metropolból egy oldalt talán el is olvastam közben. Szólnak, hogy mehetek. Nyuszka a szülőágyon, korházi hálóingben, meglepően nyugodt. Megfogom a kezét, a másikat Szandrócska fogja.
Az orvos meg közben végzi a munkáját. Keveset beszél, de ha szól, annak súlya van.
Spenótos a magzatvíz, oxigén hiányos a baba ezért kakilt a magzatvízbe. Érzem, kimegy a
vér a fejemből.
- Gyorsítunk egy kicsit. Infúziót kötünk be.
Figyeljük a CTG-t. Dobog a szive. Kicsit megnyugszok és igyekszek nyugalmat sugározni, miközben Nyuszka a kezem szorongatja. Még jó, hogy körmöt vágtam, különben már vérezne, annyira összeszorítja. Csökken, a szívritmus 60-42-36-10.
Semmiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
Majdnem elájulok! Az adrenalin lüktet a fülemben! A szülésznő ugrik, húzom a takarót,
látom, hogy lecsúszott a CTG tappancsa.
- Lecsúszott. –Azt hittem hangosan mondtam, de látom, tovább matat, megismétlem,
ekkor veszem észre, hogy súrlódik a nyelvem a szájpadlásomon annyira kiszáradt a
szám.
- Lecsúszott!!! Üvöltöm.
- Ja, lecsúszott!? - A Drágám nem vett észre semmit. Valami mással van elfoglalva.
A Szandrót kiküldi, jön a gátvédelem. Ez komoly összetűzéssel jár a szülésznő és a szülő között. Előbbi nyer. Ezen felbuzdulva átalakítja az ágyat, lábat szíjaz! A bordásfal és az óriáslabda csak díszlet?
Jön a baba! Nyuszka már csak két dolgot művel: tépi a kezem ezerrel, közben azt
hajtogatja „Atya úr isten! Atya úr isten! Atya úr isten!” Nem szívesen lennék a helyébe.
De a kezem helyébe sem…

Aztán kibújik! Gyönyörű rózsaszín a bőre, mázas a háta.
Az orvos megkérdezi, hogy fogják hívni a kicsit?
Még két „Atya úr isten!” Az orvos csak mosolyog, szép név… De komolyan mi lesz a
neve?
„Atya úr isten!” Most már én is nevetek. Zsombor! Mondja Nyuszka, nem erről volt szó…
De tudom Ő Zsombor. Más nem is lehet.
Odahelyezik anyucika cicijéhez. Most először a négy közül, csak fejlődnek valamit a szülészetek. Zsombi azonnal rácuppan cicire!? (két és fél évig el sem ereszti…)Majd elalszik. Gyönyörűek. Nem is küszködök a könnyeimmel (most, hogy ezt írom, újra előbukkannak, nahát!) A szülésznő is könnyezik, az orvos is meghatódottan áll nézeget bennünket. Jön a csecsemős nővér elveszi a picit. –Na, jöjjön apuka! Megyek.
Megmutatja még a fürdető víz hőmérsékletét is. Mér, felír, aztán kiküld… A nyitott ajtón át látom, hogy az orrába dug egy csövet, leszívja a nyákot. Ennek persze nem nagyon örülök, inkább nagyon nem. Aztán berakja az inkubátorba. –Valami baj van? –Dehogy, csak melengetjük egy kicsit.

Megnyugszom, visszamegyek a nagyokhoz, beszámolok nekik az eseményekről, ahol csak én voltam ott.