Színház az egész világ

Napközben jegyekért ballagtam a Pesti színházba, ahol rendkívül érdekes tapasztalatra tettem szert.

A bejárati ajtóra már ki volt ragasztva, hogy Kern András betegsége miatt a ma esti előadás elmarad. A jegyek árát vagy visszafizetik, vagy beváltható egy későbbi időpontra.
Bent a pénztárnál idős néni ücsörgött.
Mosolyogva odaléptem hozzá, és elmondtam, mi a helyzet, azt ajánlotta, március 30-ra ad nekem új jegyet, elfogadtam.
Közben megcsörrent a telefon, felvette, bájcsevej, letette. Aztán szemei a képernyőre tapadtak, hallottam, ahogy az msn hangja újra és újra új üzenetet jelez (jaj, régi szép emlékek! :)). Az éteren keresztül üzent valakinek a távolba. Elképzeltem, kivel beszélgethet... talán az unokáját tanítja főzni? vagy egy hasonló korú barátnőjével cseveg? Esetleg egy őszes úr írogat neki zavarba ejtően kedveseket?

Mindenesetre rólam tökéletesen megfeledkezett.

Álltam ott, vártam, mi lesz.
Egy-egy pillanatra rám nézett, megkérdezte, hová szeretnék jegyet kapni, földszintre, vagy erkélyre, de aztán újra magával ragadta a messzeség.
Figyeltem a tekintetét, zavarát, hogy nem volt tulajdonképpen se itt, se ott.
Újból megszólalt a telefon. Közben rám pillantott, jelezte, rögtön nyomtatja a jegyet.
Jegy ki a nyomtatóból, kezébe veszi, bosszúsan konstatálta, hogy elrontotta, vissza kell váltania.

Várok.
Füle a telefonban, szeme a képernyőn, keze a nyomtatón, lelke valahol a távolban... bárhol máshol, de itt biztos nincs.
Végül megkapom a jegyet, mosolygok, s kilépek a napsütésbe.

Tűnődöm...
Vajon ha ennek a hölgynek fiatal korában valaki azt mondja, hogy egy pici készüléken keresztül megszűnik minden fizikai határ az emberek között, mit gondolt volna?
Hogy akkor, amikor valaki ott áll vele szemben, és mosolyog rá, nem is fogja észre venni, mert fülére tapasztott készülékében egy ismeretlen hang által feltett kérdés sokkal fontosabb?

Miért van az, hogy egy telefon (majdnem) mindig előrébb való, mint az, aki személyesen áll velünk szemben? Akár egy ügyintézés során, akár a személyes életünkben. Hol borult fel az egyensúly? Mikor estünk ki ennyire a jelen pillanatból? A testünk él egy valóságban, adott szereplők között, a szellemünk pedig csapong az éter különböző pontjai között, s megzavarodottan, kimerülten tér vissza nap végén, mert nem kapcsolódott össze senkivel egy őszinte mosolyban vagy mély tekintetben.

Elképzeltem, ahogy a néni régen nagyon élvezte, hogy ott ül a színház jegypénztárában, megpróbálta előre kitalálni, hogy ki melyik darabot szeretné megnézni, jó helyet próbált találni a számára szimpatikus nézőknek, és feltöltötte az, amit csinál, mert szeretet volt benne.
Ma már csak ül egy sötét kis lukban, s hiába a színház, hiába a nézők, csak az msn jól ismert hangja, egy távoli 'halló' a telefonban... bárhol lehetne a világban.

Kint hagytam, hogy rám süssön a nap langyos sugaraival, feltöltsön, és visszarántson a jelenbe.

Biztatlak Benneteket, Ti is hagyjatok időt magatoknak minden nap arra, hogy megérintsen a valóság. A szék keménysége a feneketek alatt, a párotok szuszogása mellettetek, a napsütés az arcotokon, vagy az eső kopogása az ablakpárkányon. Mindegy is, mi történik, a jelen pillanat feltölt, magával ragad, és egy pillanatra hagyja, hogy a tökéltes boldogságban leledz.
Ez mindig ott van a kezedben.
Élj vele!