Zsombi születése

Ma egy szüléstörténettel jelentkezem... Zsombi születésével, a legkisebb testvéremével... Fogadjátok Őt szeretettel!

Anya szavaival

Előzmények

36 évesen, túl 3 szülésen (jobb-rosszabb inkább, de inkább rosszabb szülésen) várom a legkisebb gyermekemet. A 39. héten vérzés miatt be kell mennem a kórházba. Az ügyeletes orvos vizsgálat után felajánlja, hogy feküdjek be kórházba, ott biztosan jobb helyem lesz, mint otthon a 3 gyerek mellett (??). Miután nem sikerül rábeszélnie, szigorúan felszólít, hogy a lakást (és persze az ágyat) el ne hagyjam, mivel a 4. gyerek születése már viharosan gyorsnak ígérkezik. Szerinte. És persze statisztikailag. Édeskeveset tudsz róla, gondolom mosolyogva. Nem vagyok villámszülő, és a vajúdást bármeddig képes vagyok húzni, csak ne kelljen kórházba mennem. Vagy inkább szülnöm?

December 13. 39. hét

Hajnal

5 órakor apró fájásokra ébredek. Nem gondolom, hogy ez már a szülés lenne, a kiírt időpontig még 9 nap van, én pedig már hetek óta fájásokra ébredek (és alszom el.)

Betakargatom a hasam 2-3 takaróval, a meleg mindig segít. Próbálok aludni, nem sikerül, 20 percenként köveik egymást az összehúzódások. Zakatoló szívvel kelek fel 6-kor. Hát eljött a nap… újra szülnöm kell.

Délelőtt

Egyedül vagyok. A gyerekek iskolában, oviban, a férjem a dolgai után rohangál. Fél óránként felhív valaki, hogy minden rendben van-e, kell-e segítség. Igen és nem. Szandra hazaszaladgál a gimnáziumból, meglóg az órákról, hogy lássa, megvagyok-e még. Megvagyok. 20 percenként van egy-egy gyenge fájás. Kicsit félek, és leginkább azt érzem, hogy egyedül vagyok.

Dél

Semmi változás, a fájások nem erősödnek, nem lesznek gyakoribbak sem. Éhes vagyok, semmit sem ettem még. Jól ismerem a tiltást, megindult szülésnél nem eszünk, nem iszunk, mert bármikor császározhatnak, és akkor… blablabla. De azért éhes vagyok.
Bence dübörgő lépteit hallom a lépcsőházból, már az ajtóból kiabál, Anya hol van?! Kimegyek, megölelem, nyugi, megvagyok. Sóhajtva ölel át, a hát előtt áll egy mentő, azt hittem, érted jöttek.
Na, hát hányak szülünk egyszerre ebben a házban?

Délután

Eleget éheztünk Babácskával, ideje enni.
Az összehúzódások egyre rendszertelenebbek, van, hogy egy óra is eltelik fájás nélkül. Ebéd után lepihenek, várom, hogy kezdődjön a Szívek szállodája, Loreley Gilmore humorára van szükségem, de helyette csak a parlamenti közvetítést nézhetem. Sírdogálok (normális vagyok?), utána elalszom. Vakító fájásra ébredek. Hűha! Végre történik valami.

Este

15-20 perces fájások váltogatják egymást. Minden mozdulatomat árgus szemek figyelik, kérdezgetik, nem akarok-e még kórházba menni. Majd én szólok, ha itt az ideje, felelem.
8 órakor olyan összehúzódás lep meg, hogy eláll a lélegzetem. Vérezni kezdek és hasmenésem lesz. Jézusom, szalad át rajtam, így kezdődnek a tolófájások is.
Lezuhanyozok, felöltözök, nem húzhatom tovább az időt. Megszeretgetem a kisebbeket, a Naggyal és a Férjjel útnak indulunk a kórházba.

Kórház

Kedves, idős szülésznő fogad, azt kéri, a hozzátartozók odakint várakozzanak, amíg az előkészítés zajlik. Mégis, mennyi idő? – kérdem. Gyorsan végzünk, egy óra múlva (!) már bent lehetnek, válaszolja. Az előkészítés a szokásos lassú tempóban halad. Kórházi hálóing, egymillió papír és már jön is a szülészorvos, hogy megvizsgáljon. Érzéketlen, mosolytalan, a nevét sem tudom meg. Gyorsan a lényegre tér, rezignáltan közli az állást, szűk 2 ujjnyi a méhszáj. Megdöbbenek, ezért küzdök majd’ 17 órája? A vizsgálattól egybefüggő fájások keletkeznek, már nem tudok leszállni a vizsgálóasztalról. Nem baj, mondja az orvos, úgyis ki kell tölteni még néhány papírt…

Újra a szülésznőé a terep, leborotvál. Szóvá teszem a borotva életlenségét, azt mondja, tudja, de, hát a kórháznak valamin spórolni kell. Én pedig reménykedem, hogy csak olcsó a borotva, és nem egyetlen borotvája a szülészetnek.
Csak kúpot kapok beöntés helyett, hurrá, most először úszom meg nélküle. Szokásos rutin, WC, zuhany, közben hallgatom egy másik anyuka szülését.

Az órámat nézem, este 10 óra van, szomorúan gondolom, hogy ma már biztosan nem szülök, 2 ujjnyi méhszájjal még nagyon sok van hátra. A szülésznő mosolyog, dehogynem szül, mindjárt burkot repeszt a doktor úr, aztán jön csak a java…

Végre az enyémek is velem lehetnek, megilletődve szorongatják a kezemet. Igyekszem jó képet vágni mindenhez, Szandrának ez az első szülésélménye, nehogy elriasszam. Elfoglaljuk az apró szülőszobát, nézegetem, mi minden van benne, bordásfal, labda, telefon. Nahát, mégis kivel beszélgessek szülés közben? 

Jön a szigorú orvos, burkot repeszt, 3 ujjnyi a méhszáj, mondja, a magzatvíz meg spenótzöld. Apára nézek, látom lesápad, ugyanarra gondolunk. Semmi vész, mondja az orvos, bekötünk egy kis oxytocint és pikk-pakk megszüljük a babát. Már jön is a szülésznő, szúrja a kézfejembe a tűt, köti a hasamra a CTG-t. Se bordásfal, de labda, se telefonálgatás, csak eszement fájások. Egyik kezemmel Apa kezét szorítom őrülten, másik kezemmel Szandrát fogom gyengéden. Kettéhasad a tudatom, egyszerre vagyok őrjöngő vadállat, és szelíd anya… egyik fájásból a másikba úszom, és hirtelen meglep egy tolófájás. Jön a baba, jön! kiabálom.

De még csak a szülésznő jön. Kiküldi a lányomat és szétkapja alattam a szülőágyat, hiába kérem, hogy ülve szülhessek, csak nevet. Ugyan, hogy szülne ülve?

Nem várom meg az orvos biztatását, nyomni kezdek. A szülésznő gátat véd, a maga módján. Két ujjal a hüvelybe nyúlva, ezer félkört leírva a gátamra. A nyolcadik után nyomatékkal kérem, hogy ezt AZONNAL hagyja abba, persze kinevet, és folytatja.

A Babám halad kifelé, a szülésznő rajzolgatja a gátamat, csillagokat látok, sikítozom.

Az orvos megkérdezi, hogy fogják hívni a kicsit.

Nekem tényleg most kéne beszélgetnem? Sikítozok tovább inkább. Úristen, Atyaúristen, mondom, nem bírom tovább! Atyaúristen, kérdi az orvos, ez lesz a neve?
Még egy nagyot sikítok, és a kicsim megérkezik.

Apró, rózsaszín, szépséges kisfiú.

Mosolyog és csókol a férjem, könnyes a szülésznő szeme, meghatódva áll a fiatal csecsemős nővér, beengedik a lányomat is végre, megkapom a kisbabámat. Nézegetjük Apával, ki is ő, milyen nevet kapjon.

Zsombor, mondom végül, legyen Zsombor.

Szép név, mondja a szülészorvos, szebb, mint az Atyaúristen, és végre ő is mosolyog.

-----------------------------------------------------------------------------------------

Utószó az én érzéseimmel

Ennek immár kicsit több, mint 5 éve… És ömlik a könnyem, és nagyon haragszom! Mert ha akkor többet tudok, ha okosabb vagyok, ha jobban tudok figyelni, akkor egy csomó minden nem így történik! Nem az én izgatottságomról, az én kíváncsiságomról vagy félelmemről kellett volna szóljon ez a dolog! Csak csendben ott kellett volna lennem, és nagyon vigyázni az Anyukámra. Olyan szép volt, és olyan törékeny! És önző módon sokkal jobban érdekelt az, hogy én mit tapasztalok ebből az egész folyamatból. Mert éreztem az erejét, és lenyűgözött, de akkor azt hiszem eszembe se jutott, hogy Anya magányos. Ma már tudom, hogy dúlaként nem is adhatok többet, mint csendes jelenlétet, de akkor ezt még nem tudtam… ha csak egy kicsit többet tudtam volna…!

Minden lánynak többet kéne tudni a szülésről! Mert áldom a sorsot, hogy a dúlaság felé vezetett, de mit csináltam volna, ha ez kimarad az életemből? Ha a legközelebbi élmény a saját szülésem lenne, és csak pislognék nagyokat, mert fogalmam se lenne semmiről…

Úgy szeretném utólag is nagyon szeretni az Anyukámat ebben a szülésben! És mindegyikben előtte! Úgy szeretnék mellette lenni… nézni őt… ölelni, mosolyogni neki, és hagyni, hogy szétroppantsa a kezem, mint egy vad, eszelős asszonyállat! Mert tudta ő a dolgát, csak a körülmények olyan szerencsétlenek voltak! És a legtöbb nő így lehet ezzel… Annyira sajnálom!
Beszélgetni szeretnék Vele, meghallgatni, bátorítani és biztatni… megetetni és kortyonként vizet adni a szájába… ráültetni a labdára… és hagynám, hogy engem felhívjon a telefonon…

De ezért már nem tehetek most semmit…

Lassan már én jövök… és remélem, hogy olyan szülésem lesz, ami enyhíteni fogja majd az Ő fájdalmát, s a veszteségét, hogy elvették tőle az erejét… ami ott lakik benne, legeslegbelül…

Szeretem Őt nagyon, és a kicsi Zsombit, aki olyan ügyesen megszületett, és olyan szép nagyfiú lett!

És szeretem most az összes asszonyt, anyát, akik mindent felülmúló erővel adnak Életet.. a gyermekeiknek, a férjeiknek, maguknak, és egymásnak…

És köszönöm, hogy megtanulhattam a szülések mellett csak lenni… Köszönöm…