A zöld szemű szörny

Aki ismer engem, tudja, hogy az agytekervényeim csillapíthatatlanok, mindig töprengek valamin, általában párhuzamosan sok dolgon, egyszerre.
Ez most is így van, azonban az elmúlt időben van egy téma, ami kiemelkedik bennem mind közül, foglalkoztat nappal, és éjjel, az álmaimban, és kezd túl sok szálon futni bennem, úgy döntöttem, végére járok a dolognak, és leírom az eddigi következtetéseket, 1.hogy kívülről tudjak utána én is ránézni, 2. talán Nektek is tudok adni vele.
Ez a téma:

A Féltékenység. 

Ezelőtt soha nem jutott volna eszembe rákeresni az Wikipédián, de most rászántam magam. Több dologra bukkantam, mint amire számítottam. Történelmünk során sokan, több oldalról közelítették meg a kérdést, és mint kiderült, gyakorlatilag mindenkit érint valamilyen módon az érzés. Vagy ő maga féltékeny, vagy őrá féltékenyek. 

A Wikipédia így indít: 

A féltékenység érzelem, melyet akkor élünk át, ha valaki, akitől vágyunk valamire (tipikusan figyelemre, szeretetre vagy gyengédségre), egy harmadik személynek nyújtja ezt a valamit.

Nekem nagyon tetszik ez a mondat. Sokáig azt gondoltam, hogy az ember csak akkor érez féltékenységet, amikor attól fél, hogy a partnere megcsalja őt. De ez sokáig csak a szexre korlátozódott bennem. Ez a mondat pedig szépen megfogalmazza azt, ami bennem az idők során kapott csak finomabb árnyalatot.

Azt figyeltem meg magamon az elmúlt időben, hogy ezekben a helyzetekben még mindig eldugul a fülem, zúg a fejem, megszédülök, feszült leszek, és nem tudom kontrollálni a félelmeimet. Újra azt játszom, mint régen, hogy túl-idealizálom fejben az embereket, és mindenkit jobbnak, szebbnek, okosabbnak gondolok magamnál, és azt gondolom, hogy ez ma még csak szimpátia, holnapra a partnerem ráébred: én már kevés vagyok neki...

Ezért aztán azt érzem, legszívesebben bezárnám őt, hogy esély se legyen jobbat találni, illetve kíméletlenül kritizálni kezdek (hol hangosan, hol csak magamban), hogy fejben "lenyomjam" magamhoz képest a másikat, nehogy már jobb legyen!

Ismerős érzés? 

Amikor ülünk a padon, és heccből mindenkit leszólunk... pedig bizony lehet, hogy egy lánynak jobb volt a feneke, vagy formásabb a lába, vagy fényesebb a haja, kedvesebb a tekintete... de a világért se vallanánk be, vagy hívnánk fel a figyelmet rá, még a végén mi történne! 

Erre nemrég láttam rá, és sok szempontból nagyon elszégyelltem magam... 

Egyrészt megsajnáltam azokat a lányokat, akiket fejben csak azért "bántottam", mert valamiben jobbak, mint én, nem volt bennem annyi önbizalom és erő, hogy beismerjem, sőt, akár meg is dicsérjem érte... pedig biztos nagyon-nagyon jól esett volna az illetőnek! Amikor nem a féltékenységen keresztül szemlélem az embereket, akkor mindenkiben a jót látom meg először, és bárkivel szemben (vakon) képes vagyok megvédeni, csak azért, mert ő is egy másik ember, és alap, hogy vannak jó tulajdonságai, amiért lehet őt szeretni. Igen tudathasadásos állapot! 

Jó lenne végre olyanná válni, aki ott a padon ülve is meglátja a szépet, és férj kezét fogva oda tudná súgni: "Tyűű, láttad milyen cicije van?" vagy észrevéve férj elismerő tekintetét nem esne neki fejben a cicababának, hanem meg tudná látni pusztán a szépet, és közben megérezni, ez a férfi az én kezemet fogja, a mi gyűrűnkkel az ujján... 

Másrészt megsajnáltam szegény férjet is... mert hogy jövök én ahhoz, hogy bezárjam őt? Ez azt jelentené, hogy azt akarom, soha többé ne lássa a világot szépnek énkívülem... micsoda önzőség!! és bizony.... képes vagyok ezt érezni.. pedig nem valami előre mutató gondolat... 

Még ha én lennék a világon a legtökéletesebb, legszebb, legokosabb, legtehetségesebb ember, akkor is halál unalmas lennék egy idő után. Mert engem ismer, mert ugyanolyanok a reakcióim, mert én én vagyok, a változatosságot nem tudom egymagamban biztosítani. 

De ez a kisebbik.. ez azt jelentené, hogy soha többet nem szerethet mást.. nem szeretheti a napot, a pillanatot, a szépséget, a világot... Talán arra is féltékeny lennék, ha gyerekünk születne, és őbelé is szerelmes lenne? 

Pedig ez az ember olyan szépen szeret... és olyan szépen tud bánni másokkal. Fosztanám meg az embereket attól a sok pozitívtól, kedvestől, amit adni tud nekik? A félelmeim szerint igen... a szívem szerint nem.. mert azzal megölném őt... elvenném tőle a szeretetet.. arról nem is beszélve, hogy engem is megutálna, mert nekem is van rossz napom, van, hogy feszült vagyok, és bizony jól tud jönni, ha jókedvűen jön haza, mert nagyon szeretetteli napja volt, és segíteni tud kijönni a gödörből. Mert nem vagyok tökéletes. És ha az lennék, akkor sem tehetném meg... 

 A minap régi kalandjairól beszélgettünk. Nőkről, akik nagyon vágytak (vágynak) őrá (meg tudom érteni őket :)). Ők járnak a fejemben napok óta... Hogy ők vajon milyennek látták, látják Őt? Olyannak, mint én? 

Biztos nem. Ők mást tükröznek vissza R-nek, és ettől más és más oldala kap megerősítést, visszaigazolást, más kérdéseire kap választ, más fényű tükörben csillan meg az Énje. És ettől válik ő maga előtt is kerek egésszé. Ezt a ragyogást hozza haza nekem, és ebben fürdet engem, mert boldogságot ad neki, hogy szereti az emberek. Kinek nem? 

Ahelyett, hogy élvezném a sok csodát, hogy felnéznék rá, amiatt, hogy ilyen csodálatos, és hogy megkaphatna bárkit, akit akar... és ő engem akar..., én vívok a szörnnyel, kinek zöld a szeme, megbénít és megaláz... Elveszi az erőmet, a fényemet, és dupla öngól, mert feszült leszek, és zárkózott, és nem szeretetteli, hanem utálattal és félelmekkel tűzdelt, így hazatérve kap egy morcos, zsörtölődő asszonyt, akinél a sarki cicababával is kellemesebb volt beszélgetni... 

Ugye jártunk már így mindannyian? 

Pedig ha hozzánk hazatérve egy kedves, vidám nőre találna, akivel meg lehet beszélni az élet kis és nagy dolgait, nem csak a nehézségeit, hanem a szépségeit is, szárnyakat kapna, amivel magasra repülne a világban, de mindig hozzánk térne haza, és a kintről hozott kincseket a közös ládikába tenné... így épülne közösen a várunk... Milyen csodálatos!! 

Látjátok? Ahelyett, hogy bezárom, pont, hogy el kell engedni őt..

"Engedd el, és a Tiéd lesz!"

kapja be, aki ezt mondja... de piszkosul igaza van! :)