Hanna születésének története - 1. rész

Egy - csodás - szülés története sosem a szülőszobán kezdődik, és a hatása is sokkal tovább elér.

Ez a történet is legalább 9 hónapra nyúlik vissza - illetve annál még-még-még sokkal messzebbre :)
Az a megtiszteltetés ért, hogy Hanna anyukája, Réka, a férjén kívül engem avatott be először a nagy izgalomba.
Réka egy szép csütörtöki napon tesztelt először pozitívat, és a következő héten kedden találkoztunk is.

Biztosan tudta, hogy informálódni, készülni szeretne, de nem akart egyedül elindulni a vakvilágban, vagy az Internet zűrös forgatagában, konkrét kérdései voltak, hiteles, személyes válaszokat keresett.
A helyzet ideális volt, sok időnk volt még a szülésig,  számos dolog megbeszélésére volt még lehetőségünk.

Hamar kiderült, hogy Rékáék több, mint 2 évet vártak a babájukra, és éppen feladták a várakozást, amikor Hanna úgy döntött, beköltözik a pocakba. Klasszikus példája annak, amikor azt mondjuk: "engedd el, és megkapod!" :) Az elejétől fogva szerettem a hozzáállásukat, a történetüket :)

Szóval hónapról hónapra találkoztunk, és az aktualitásokon kívül mindig szem előtt tartottuk azokat a gondolatokat, amik közvetlenül a szüléshez kapcsolódnak.
Közben azért esett szó gyerekkorról, párkapcsolatról, szülői mintákról, hétköznapokról, diétáról, szoptatásról, hordozásról, orvosról, kórházról, stb... stb...

Az elejétől fogva biztos volt, hogy Réka férje, Péter nem szeretne ott lenni a szülőszobán. Félt a kórházi környezettől, a szülést nagyon ijesztőnek képzelte el, sok vérrel, pánikkal. Réka ezt elfogadta, úgy érezte, ebben az esetben elég lesz, ha én ott leszek mellette.

Az apparátus először úgy festett, hogy: Margit kórház, Sztanyik doktor úr, ügyeletes szülésznő és jómagam.

Az elején jónak is tűnt ez a felállás, aztán Réka azt vette észre, hogy erősen szorong akkor, amikor az orvosával találkoznia kell, nagyon magasra szalad fel a vérnyomása, utána napokig nyugtalan, stb. stb.
A férje is, én is támogattuk abban, hogy ha váltani szeretne, akkor bátran tegye meg, a legfontosabb az, hogy ő biztonságban érezze magát.
Egy darabig ennek a választásnak a szabadságában lebegtünk, várva valami jelre, ami megerősíti Rékát a menésben avagy a maradásban.

A 33. héten aztán megérkezett a Jel.
Szó volt róla, hogy elkísérem Rékát az orvosához, hogy én is megismerkedjek vele a szülés előtt - hogy ott már ismerősökként üdvözölhessük egymást.
Sajnos arra az alkalomra nem tudtam elmenni, és amikor Réka késő este zaklatott hangon felhívott, azonnal tudtam, hogy valami nem stimmelt.
Réka tökéletes UH eredményekkel érkezett a konzultációra, az orvos mégis nekiszegezte a kérdést: "Hanyas lába van és milyen magasnak tetszik lenni a kismama?" ?!??!!!!???!??!?!

A 35-ös lábméretet túl kicsinek találta, így közölte, hogy ehhez képest túl nagy a baba, sajnos Anyuka nem fogja tudni megszülni, így javasolná a mihamarabbi császármetszésre való előjegyzést, lehetőleg köbö a jövő hétre (34. hét...). Ja, mellékesen ő utána 3 hétre síelni indul... Csókolom.

Réka még akkor éjjel eldöntötte, hogy otthagy csapot, papot, számára ez nem biztonság.

Izzottak az e-mailek, kommentek, mert én persze megkérdeztem a nálam tapasztalatabbakat, hogy mit gondolnak a lábméret kontra szülésről, az orvosról, a helyzetről.
Mindenki mellettünk állt. Még a védőnő is! Nagyon sokat tett hozzá ő is a történethez (nagy puszi neki ezúttal is :))
Jól esett ez a nagy támogatás, erősek voltunk.

Azt hiszem, egy hét kellett minden körülmény elrendezéséhez.
Hosszú beszélgetések után, minden lehetőségen átrágva magunkat megszületett Réka új terve:
Szt. István kórház, Boros Judit doktor nő, ügyeletes szülésznő, és jómagam még - mindig benn voltam a pixisben :)

A doktor nővel való első találkozásra én is elmentem, Réka úgy érezte, biztosabb a dolgában, ha én is mellette vagyok, pluszban még mindig fontosnak tartottam, hogy a szülőszobán ne vadidegenként nézzünk egymásra az orvossal.
Jól sikerült a találkozó, Réka nagyon boldog volt.
Minden félelme elpárolgott.
Ettől én is nagyon boldog lettem! :)

A szülés előtt még egy alkalommal találkozunk. Addig elrendezett mindent, elbúcsúzott az előző kórháztól, átvitte a píprjait a Szt. Istvánba, megismerte az ottani körülményeket, megszerette az új tervét.

Az, hogy hogy lett ebből egy tökéletesen harmonikus, apás szülés, az már a következő bejegyzés története :)
Azonban azt szeretném kihangsúlyozni Rékáék történetéből, hogy mindig érdemes hallgatni a megérzésekre, és soha nem késő változtatni. Réka döntése mindent a legjobb mederbe terelt.
Tudom, hogy sok mama egy hasonló helyzetben fél váltani, de nem éri meg hallgatni erre a félelemre. Az anya saját biztonsága a legfontosabb, és maximálisan megéri felvállalni ezt a konfliktus egy olyan szülésélmény érdekében, amit Rékáék az élettől kaptak.

És hogy egy kicsit hazabeszéljek, hogy mire jó a dúla (azon a sok dolgon kívül, amit már korábban meséltem :)), erre például.
Hogy egy ilyen nagy döntésben teljes tudásával, a többi dúla tapasztalatával, éles szemével és eszével, nyitottságával és erejével ott álljon az anya (és persze az apa) mellett, mögött háttérként. Informál, megtart, támogat. Azt hiszem, kulcsfontosságú jelentősége van ennek a döntésnek Hanna baba születésének történetében.

Bátorítok tehát mindenkit arra, hogy informálódjon, keresse a lehetőségeit, és találja meg az optimális helyét, ahol úgy tudja világra hozni gyermekét, ahogy számára az a legbiztonságosabb.
Ha pedig ehhez segítségre van szüksége, itt vagyunk. :)